HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Nicholas Badrick - A Démoni Hajóács

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Nicholas Badrick

avatar

Hozzászólások száma : 15

Karakterlap
Tapasztalatpont:
2000/3100  (2000/3100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő145
Befolyás70
Intelligencia55

TémanyitásTárgy: Nicholas Badrick - A Démoni Hajóács   Szer. Május 27, 2015 12:56 am

Név: Nicholas Badrick (Akuma)

Kor: 22

Nem: Férfi

Faj: Ember

Származási hely: East Blue: Loguetown

Tartózkodási hely: East Blue: Kokoyashi falu.

Kaszt: Kalóz

Rang: Szabaúszó / Hajóács

Foglalkozás: Harcművész, Hajóács

Kinézet: Nagydarabnak mondható 182 centiméter magas és 90 kiló. Teste minden porcikáján látszik a kemény edzés, arcán a sötét múltja ellenére gyakran látni mosolyt. Haja tüskés, nyakáig leér és vörös színű, pajesza feltűnően hosszú. Szeme barna, tekintélyt parancsolóan komor néha. Jobb szemöldökén egy baleset miatt egy kis forradás van. Ruhája egy sárga ingből, egy hosszú farmernadrágból és egy fapapucsból áll. Nyakában egy kis fakocka lóg medalionképp.

Jellem: Ha egy szóban kellene jellemezni akkor a makacs lenne a legjobb. Ha valamit a fejébe vesz azt addig nem hagyja abba ameddig véghez nem viszi. Eléggé forrófejű, bár legtöbbször visszafogja magát, hogy jobban kordában tudja tartani erejét. Ha valakit barátjának tart akkor azt akár a saját élete árán is védelmez. Az álma, hogy ő legyen a legerősebb harcművész a világon, hogy teljesítse az öccsével kötött egyezséget. Imádja a hajókat, a harcművészetet és a tölgyfákat. Nem szereti ha a kisebbeket bántják, illetve magát a haditengerészetet ki nem állhatja.

Képesség: A Düh Útja / Way of Wrath (怒りの道)
Természetes tulajdonságok:
Előnyös:

- Emberfeletti erő
- Kiemelkedő fizikum
- Szívós csontozat
- Kivállók érzékszervek

Hátrányos:
- Gyenge szív
- Alacsony értelmiképesség
- Farkasétvágy (napi 4-5 étkezés nélkül hisztis tud lenni)

Tanult:

A képesség neve: A Düh Útja / Way of Wrath (怒りの道)

A képesség típusa: Kung Fu alapjaiból kiágazó saját út, amit a karakterem családja (Badrick család) alapított hat generációval ezelőtt.

A képesség leírása: Megnöveli a karaktere fizikumát és reflexeit már-már az emberfeletti kategóriába azáltal, hogy képes a dühével növeli az adrenalinja mértékét.

A képesség pontos használata: A használó a sok éves edzésnek köszönhetően eltudja érni, hogy a szív felpörögjön, ami által a vér gyorsabban pumpál és az izmok teljesítményét megnöveli eleinte 50-60% ra (pl.: egy kisebb hajót is képes megtartani) de hosszas használat, edzés útján elérhető a 100% os izomhasználat (akár egész hajókat képes lesz felemelni). Az erőnövekedés az adrenalinnak köszönhető, ami az edzések során jelentősen megnövekedik a használók szervezetében általában dupla, sőt akár tripla mennyiségű adrenalin található az átlagemberekhez képest.

A képesség hátrányai: A technika bár nagyon erős jelentősen megterheli a használó szívét ezért több éves fizikai edzéssel kell megerősíteni a szívizmokat, hogy tökéletesen a mesterévé tudjon válni a használó mind a dühének mind az erejének.


Felszerelések: A medalionja.

Előtörténet:

Bevezető

Lougetown… A kezdet és a vég városa itt születtem én is Nicholas Badrick. A Badrick család generációk óta egy Dojo-t üzemeltet ahol a Grand Line-ra indulókat tanítanak meg az ősi családi harcművészetre, hogy legyen esélyük túlélni azokat a veszélyesebbnél veszélyesebb szigeteket, no meg persze a megannyi legendás szörnyet. Ennek a Dojo-nak igen különleges mestere van… az én apám és nagyapám. Az öcsémmel együtt hatéves korunk óta edzünk a Dojo-ban... pontosabban én hatéves korom óta ő pedig öt. Apám valamiért velem mindig szigorúbb volt, valószínűleg, hogy példát mutasson rajtam. Hamar kiderült, hogy nekem is és a testvéremnek is van tehetségünk a harcművészethez, különösen a pusztakezeshez. A Dojo-nk egyre csak nőtt ahogy a kalózok elindultak a One Piece keresésére és akkor beiratkozott egy lány aki felkeltette a figyelmem… de előbb elmesélem mikor is éreztem meg egy pofon erejét.

Első fejezet: Ígéretek

Tizenkettedik életévemet élem… Sokkal erősebb vagyok az összes csoporttársamnál, gondolom a családi erőöröklődés és a sok edzés miatt, a felnőtteket is le tudom már győzni, az öcsém ereje vetekszik csak a korombeliekkel, az enyémmel. Épp a Dojo melletti kis tölgyfa tövében üldögélve pihenek.
- Bátyus! Állj ki velem, ha igazi férfi vagy! - áll elém az öcsém öklét feltartva.
- Nem nagy az arcod ahhoz képest, hogy ilyen kicsi vagy? - kérdezem vigyorogva, miközben megrecsegtetem a nyakam.
- Egy évvel vagy idősebb és egy kicsivel magasabb vagyok! Megígérted, hogy az első igazi harcod ellenem fogod vívni! -
- Tényleg? Hát, amit az öcsémnek ígérek, azt be is tartom! - koccolom le az öklét és felteszem a kezeimet jelezve, hogy kész vagyok. Ő adja az első ütést, az arcomra, amitől felugrik bennem a puma, érzem, ahogy lüktetnek az ereim és az izmai dagadását – Az első ütés a tiéd… - ütök vissza a gyomrába, kikerekednek a szemei és elkezd köhögni, összeesik és a földön fetrengve köhög, hátra ugrok és megropogtatom a vállam.
- Ennyi lenne? Azt hittem, hogy az öcsém többre képes… - köpök ki egy kevés vért, mivel az ütésétől felszakadt az ínyem.
- V… Várj! - tápászkodik fel nagy nehezen – Még nincs vége! - teszi fel a kezeit és ekkor látom, hogy egy kis patakban csordogál a vér az ajkairól.
- Ezt akartam hallani! - vigyorodok el és intettem neki, hogy jöjjön csak. Megindult, gyorsan oda is ért hozzám, és egy jobbhoroggal indít, amit épp, hogy csak sikerült kikerülnöm.
- Nem csak te tanultad meg használni a dühöd! - nevet és ekkor veszem észre, hogy a jobbhorog csak elterelés volt az igazi támadása elől, mert kalapácsütéssel csap le a fejemre, védeni se próbálom, hanem egyből támadok. Az én ütésem is betalál az övével együtt és mind a ketten hanyatt vágódunk, és elkezdünk nevetni, a tölgyfa árnyékában.
- Szép harc… - jegyzi meg halkan, velem még forog a világ az ütésétől egy kicsit homályosan látok és hányinger is kerülget, de mégis nevetek. Talán azért mert nem gondoltam, hogy az első igazi harcom döntetlen lesz pont a kisöcsém ellen.
- Az… Döntetlen? - teszem fel az egyértelmű kérdést.
- Ja… Egyszer eldöntjük ki az erőseb bátyus? - kérdezi bizakodóan.
- Mindenképpen! - ülök fel miután kicsit kitisztult a látásom.


Második Fejezet:A dojo legerősebb diákja!


Három éve már, hogy először küzdöttem meg az öcsémmel azóta szinte minden nap kihív, de mindig ugyanaz az eredmény… Döntetlen! Nehéz elhinni, hogy mind a ketten ugyanazon a szinten vagyunk, hiszen ő egy évvel fiatalabb nálam. Pár hete nagyapó bejelentette, hogy rendez egy kis versenyt az összes diáknak a dojo-ban, állítólag, a versenyre érkezik egy új diák és jelentkezett is… Nem hiszem el, hogy valaki ennyire nagyképű legyen! Ez arcátlanság a dojo-ra nézve, olyan mintha azt mondaná, hogy könnyű megtanulni ezt a felnőttek számára is nehéz harcművészetet. Remélem, tovább jut ellenem és megmutathatom neki, hogy mi is az igazi erő, amire kemény edzéssel és kitartással szert lehet tenni!
Hamar eltelt ez a pár hét, és mivel öcsém nem sokat edzett, valószínűleg végre elhúztam mellette, ennek örülök, tegnap felbukkant az új diák, bár eléggé furcsa volt… Vihar kísérte az érkezését, ezért az arcát nem láttuk öcsivel, mert fekete csuklya volta rajta és a családján… fura egy család az biztos. Végre eljött a nagy nap, Lougetown lakosainak egy része betömörült a dojo-ba és izgatottan várta a versenyzőket.
- Üdvözlünk mindenkit az éves „Way to Win!” Harcművészeti vetélkedőt, amint mint mindig a Way of Wrath diákjai között rendeznek meg! - mondja az egyik felkonferáló fickó, én épp bemelegítek, öcsém viszont ismét csak pihen, nem értem, hogy minek pihen ennyit, mintha egyáltalán nem is akarna győzni.
- Veled meg mi van? Így én fogok győzni! - veregetem meg a vállát vigyorogva, de ő csak maga elé bámul.
- Nem indulok… Nem tudok győzni semmiképp… - mondja, miközben a földet nézi erre nagyon felmegy bennem a pumpa.
- Ennyire gyáva vagy?!   - kérdezem ingerülten -   Ennyit jelent neked, az hogy ki a legerősebb? Tartozunk annyival az öregeknek, hogy bebizonyítjuk, a családunk a legerősebb még most is! - förmedek rá, amire csak elkapja a tekintetét… tudja, hogy igazam van csak gyáva harcba szállni – Lehet te túl gyenge vagy, hogy harcba szállj… de én SOHA nem adom fel! - már akkor megfordultam, amikor kimondtam, hogy soha, de ekkor megszólal a felkonferáló fickó.
- Üdvözöljék nagy tapssal a dojo kiemelkedően tehetséges ifjú diákját! Nicholas Badrick-et! - ekkor egy kisebb taps hallatszik, látszik, hogy nem túl híres még a nevem. Kisétálok és kezdetét veszi a torna, ahogy az várható volt a sok edzés után, könnyedén eljutok a döntőig és érdekes, hogy az ellenfelem az új diák… Aki egy harcban nem vett részt. Vajon ez mi miatt lehet? Nem érdekes, végre szemtől szemben elkenhetem a száját a kis zöldfülűnek!
- Igencsak izgalmas harc következik! A fiú, aki már-már démoni erővel rendelkezik: Akuma vagyis Nicholas Badrick! - amikor ezt kimondja, kitör egy kisebb tapsvihar, mivel az Akuma nevet már jócskán többen ismerik, mint a valós nevem. A tapsvihar hallatán csak elmosolyodok büszkén és felállok az alapállásba a harctéren, az ellenfelem viszont még nincs a pályán, ha mázlim van talán megfutamodott – Az ellenfele meg nem más, mint az ifjú rózsaszál, aki gyönyörű és egyben veszélyes: Saya Hirai! - ekkor belép a pályára egy lány… olyan szépséggel, amit még ezelőtt nem láttam, attól zavarba jöttem, ahogy közeledik felém a pályán – Ahogy látom az ifjú Badrick felfigyelt Saya-chan szépségére és bele is pirult a trikójába. - gúnyolódik a közvetítő.
- Arról nincs szabály, hogy  a közvetítővel mit lehet csinálni a harcok után ha jól tudom… - intézek felé egy igencsak szúrós pillantást, amitől ledöbben. Saya-chan elkezd nevetni, amitől még jobban elpirulok, de felpofozom magam, most ő az ellenfelem, nem szabad gyengédnek lennem vele, hiszen a családom hírneve a tét… Ránézek a fára, ami alatt először küzdöttem, ez a fa ad nekem erőt, akármikor ránézek eszembe juttatja a célom és az álmom… a legerősebb harcművésszé válni az egész világon!
- N-nos inkább kezdjük a harcot! - csattan fel hirtelen, ekkor szemtől szemben állunk egymással és van egy kis időm szemügyre venni, haja fekete, szemei akár kék ég és valamiért mosolyog, de amikor rájövök, hogy ez nem is mosoly, hanem egy vigyor akkor hirtelen egy jól irányzott rúgással fejbe rúg, elered az orrom vére, a földre kerülök, és egy kicsit elhomályosodik minden. Fél térdre emelkedek és megrázom a fejem, hogy visszatérjen a látásom.
- Ilyen gyorsan a földre kerülne az ifjú Badrick? A kicsi démonnak össze kéne szedni magát… - gúnyolódik ismét, amitől felmegy bennem a pumpa.
- POFA BE! - kiálltok fel és érzem, hogy elönti a testem az erő -   Nem fogom vissza magam, csak azért mert lány vagy! - mondom, majd már intézek egy ütést a gyomra irányába akármennyire is fáj, hogy ezt kell tennem… csak nem ez lenne a szerelem? Az ütés betalál és elkerekedik a szeme, elkezd köhögni és a földre kerül, levegőt kapkodva, bűntudat támad bennem.
- Nehogy azt hidd, hogy ennyitől padlót fogok! - kuncog Saya, és a földről egy íves ütéssel állon vág, majd ütések és rúgásokkal bombáz, amilyen tökéletesen vannak összehangolva a mozdulatai ezt már inkább táncnak, mint küzdelemnek nevezném. Vérző arccal, néhány törött bordával és egy két zúzódással hanyatt dőlök.
-   A győztes Saya a Rózsa! - kiálltja a műsorvezető. Kipillantok a bírákhoz, ahol apám és nagyapám is mosolyog… vajon azért mosolyognak, mert idáig eljutottam, vagy azért mert végre ellenfelet találtam magamnak az öcsémen kívül, a tekintetem átsuhan a dojo ablakára ahol egy lány áll, néhányszor láttam, de nem ez a lényeg, hanem ami a lány mögött van. A fa ami alatt először küzdöttem és ugyanígy összeestem.
- Szép harc. Igazán lenyűgözött az erőd. - mosolyog rám Saya és kezet nyújt, hogy felsegítsen, de felülök a saját erőmből, letörlöm az orromból folyó vért.
- K-köszi! Én is így gondolom! - mondom, dadogva miközben a tarkómat vakarom.
- Viszont van egy rossz hírem… - néz rám kicsit szomorúan.
- Micsoda? - kérdezem meglepve.
- Mától nem te és az öcséd vagytok a legerősebbek a dojo-ban! Akár tetszik akár nem maradunk a szüleimmel! - ölti ki rám a nyelvét gúnyosan.
- Akkor még elnyerhetem a sz… az első helyet! - javítom ki gyorsan, miket beszélek, bár csak nevetni kezd.
- Hát van rá esély. - mosolyog és kacsint rám egyet, majd hívják a bírák átadni az érmet a győzelemért.
- Ő az enyém… - mondja egy hang a hátam mögül, megfordulok, és az öcsém néz rám haragos tekintettel, mielőtt bármit is mondhatnék, elviharzik.
- Azt majd meglátjuk öcskös… - suttogom és valamiért ez a kijelentés olyan haragot idéz elő bennem, hogy úgy érzem, bármit szét tudok tépni a földbe, ütök, amitől a padló bereped. Néhányan odajönnek hozzám, hogy milyen fantasztikus voltam a versenyen.
~ Erősebbé kell válnom… a legerősebbé, hogy elnyerjem Saya-chan szívét! ~ acélozom meg az elhatározásom.


Harmadik Fejezet: Szívügyek


Egy éve már annak, hogy Saya-chan a dojo-ba jött és megvert engem a versenyen azóta közeli barátokká váltunk és az öcsémmel mind ketten szemet vetettünk rá, de ez nincs hatással a kettőnk közötti kapcsolatra, sőt rajzolt nekem egy saját jelet is mert elterjedt rólam az a becenév, hogy „Démon” azaz „Akuma”. Ez a rajzot minden nap az edzésen is magamnál tartom egy kis cetlin. Minden nap megküzdünk a fa alatt, ahogy évekkel ezelőtt tettük, és még mindig egyelőek vagyunk, ez egy kicsit bosszant, de csak egy mód van rá, hogy ne bosszantson, az, ha tovább edzek, hogy én legyek a legerősebb! Éppen edzésen vagyunk az első sorban állunk hárman a három legerősebb… Saya-chan, Én és öcsi.
- És most engedje mindenki szabadjára a haragját egy ütésben erre a bábura! Először te Nicholas, a legjobbak közül te vagy a rangidős. - mondja az öregem, odalépek a bábuhoz és arra gondolok, hogy az öcsémé lesz Saya, a pumpa egyből felmegy bennem, talán túlságosan is, elkezd szúrni a szívem, az orrom vére eleredt és elsötétül minden. Amikor felébredek aggódok arcokat pillantok meg, Apa, Anya, Nagyapó, Öcsi és Saya-chan.
- Felébredt! - mondja Saya-chan és átölel, öcsém arcáról látszik, hogy nem örül az ölelésnek viszont annak igen, hogy felébredtem.
- M-mitörtént? - kérdezem fülig pirulva.
- Elájultál.. Te barom, mindenki nagyon aggódott érted… Az orvos azt mondta, hogy szívelégtelenséged van… Körülbelül Nyolc éved van hátra… - mondja öcsi letörten, anyám és saya elsírja magát, apám arcáról, mint mindig most is csak a fegyelmet és a keménységet lehet leolvasni.
- Nyolc év mi? - kérdezem meglepődve… igazából sosem becsültem meg igazán az életet…  - Ez a nyolc év alatt bebizonyítom, hogy én vagyok a legerősebb harcművész… - miután kimondom, ezeket a szavakat apám odalép hozzám és felpofoz, mindenki elképed ettől a hirtelen cselekedettől.
- Önző kölyök! Nyolc év maradt az életedből és eldobnád a családod ezért a hülye gyerekes ábrándért?! Kapásból mondok neked olyan embereket, akiknek az erejét még csak meg sem közelíted! - vágja apám az arcomba ezeket a kemény szavakat, minden szó, amit kimond úgy ér engem, mint egy ütés az arcomba védekezés nélkül…
- Öreg… Azt mondod, hogy hülye gyerekes ábránd…? - nevetek fájdalmamban – Bebizonyítom neked, hogy nem csak egy ábránd… Mostantól kétszer… nem is Tízszer annyit fogok edzeni, mint amennyit eddig edzettem! - nézek rá hidegen.
- Nézz magadra! Egy ágyban vagy és az orvosoknak köszönheted, hogy nyolc évig húzod még… Fogd fel, ha élni akarsz, akkor abba kell hagynod a harcművészetet! - mondja ki azokat a szavakat, amikbe bele se gondoltam, leblokkolok, érzem, hogy a szívverésem felgyorsul, látom, ahogy az összes ér kidagad a karomon…
- Ha bele is halok… AKKOR SEM ADOM FEL AZ ÁLMOM! - ütök teljes erőből a falba, ami olyan könnyen törik be mintha puha szivacsfalba ütöttem volna.
- Gyógyszer kell neked nem edzés! - folytatja a vitát apám, a többiek némán figyelik, mi történik.
- Igazán? Akkor átfésülöm az egész világot a gyógyszer után! - jelentem ki határozottan, amin ő is meglepődik.
- Makacs kölyök… - fordul, meg ingerülten apám majd kiviharzik a szobából, és becsapja maga mögött az ajtót, úgy hogy a fal végig bereped az ajtó mellett, anyám pedig rögtön utána indul.
- IDIÓTA VÉN BAROM! - ütök bele még egyet a falba, és az öklömből elkezd folyni a vér.
- Bátyus… - néz rám öcsi megértően és fejével Saya-chan felé biccent.
- Nicholas… - szipog Saya és hirtelen komoly arcra vált, de szemében még mindig látszik a bánat és az aggodalom – Ígérd meg, hogy nem halsz meg… -
- Megígérem! - válaszolom határozottan.
- Nem is halhat meg… Még mindig döntetlen az állás! - nevet fel, hogy próbálja oldani a hangulatot és még ebben a gyászos légkörben is mosoly húzódik az arcomra.


Negyedik Fejezet: Testvérharc


Ismét eljött az éves torna ideje, mint minden évben Saya-chan címéért megy a küzdelem azaz a bajnoki címért, idén öcsi is indul a versenyen én pedig végre összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondja Saya-channak, hogy mit érzek iránta, éppen felé tartok a dojo-ba ahol egyedül edz.
- Saya… - szólítom meg, amire megfordul és meglepetten rám néz.
- Szia Nick… Ugye nincs bajod? Jól vagy? - kérdezi aggódva.
- Semmi bajom, készülök a versenyre… Viszont valamit el szeretnék mondani neked... - motyogom fülig pirulva.
- Mit? - nézem rám kérdően.
- Tudod elég sok ideje ismerjük egymást… és nagyon tetszel nekem… eljönnél velem… - mormogom, amire ő csak mosolyog, ez szerintem jó jel, bár ötletem sincs, hogy hogyan kell csajozni, de ebben a pillanatban ront be öcsém.
-   Saya! Gyere el velem… - mondja lihegve, de erre beverek neki egyet, amitől hanyatt vágódik.
- TE IDIÓTA NEM LÁTOD, MIT CSINÁLOK ÉPPEN? - kérdezem ingerülten.
- FOGD BE TE IDIÓTA RÉPAFEJ! ÉN HÍVOM EL SAYA-T RANDEVÚRA! - üvölt vissza, idegesen, a nyakán már kidagadnak az erek, ahogy az enyémen is.
- Fiúk! Nyugodjatok meg kérlek… - lép közénk Saya-chan – Mind a kettőtöket ugyanannyira szeretlek… nem szeretném, ha miattam lenne, vita azzal megyek el a randevúra, aki megnyeri a versenyt rendben? - mondja kicsit elpirulva, de mégis határozottan.
- Rendben… - mosolyodok el, mert mióta kiengedett az orvos betartottam a fogadalmam és tízszer annyit edzettem, van, hogy nem érzem a karom a fáradtságtól, de érzem, hogy idén lefogom győzni az öcsémet.
- Rendben! - vágja rá ő is, meglepően nyugodtan, biztos tervez valamit.
- Viszont megkérlek titeket, hogy hagyjatok időt nekem felkészülni a versenyre… Kemény ellenfél vár rám a döntőben az biztos! - néz ránk mérgesen, valószínűleg mert az előbb elég gyerekesen viselkedtünk. Mind a ketten elhagyjuk a dojo-t és elmegyünk edzeni a magunk módján, én, mint mindig a tölgyfa alá megyek edzeni súlyzókkal, egy bábuval és némi felcsatolható súllyal. Nemsokára megszólalt a gong ami azt jelezte, hogy a versenyzőknek ideje bemenni a dojo-ba, alig néhány óra alatt az üres Dojo megtelt résztvevőkkel és nézőkkel.
- Üdvözlünk mindenkit az éves „Way to Win!” Harcművészeti vetélkedőt, amint mint mindig a Way of Wrath diákjai között rendeznek meg! Ahogy eddig is a vetélkedő a legveszélyesebb Rózsa címérért folyik… Saya-chan ért mutasd meg magad kérlek. - hajol meg mélyen Saya, mosolyogva, ez a mosoly, ami nekem erőt ad, kipillantok a tölgyfára, a másik dologra, ami erőt ad. A selejtezők ismét zökkenőmentesen mentek. Az elődöntő meccsen az öcsémmel nézek szembe, mindkettőnk szemében harag és indulat lángjai tombolnak.
- Csak nem egy testvérharc következik hölgyeim és uraim? De bizony! Az örökös második helyezet, aki a Dojo második legerősebbjeként ismert nem más, mint: Nicholas Badrick más néven AKUMA! - kiálltja a nevem és mostanra már eléggé sokan ismerik ahhoz, hogy egy kisebb tapsvihar törjön ki, magabiztosan elmosolyodok és kilépek a harctérre – Az ifjabbik Badrick fivért is láthatjuk végre a tettek mezején… Nicholas idei ellenfele: Richard Badrick! - lép a pályára az öcsém és látom a szemébe, hogy ez a harc nem olyan lesz, mint a többi a végkimenetele megváltoztatja mindkettőnk életét - Valamelyikkőtök esetleg mondana valamit a küzdelem előtt? - kérdezi a felvezető akinek még mindig nem sikerült megjegyeznem a nevét.
- Csak annyit mondanék, hogy ebben a harcban nem veszíthetek… semmiképpen! - pillantok fel Saya-ra aki aggódva néz ránk.
- Nekem annyi hozzáfűzni valóm, van, hogy győzzön a jobbik! - mosolyog önelégülten.
- Nos érdekes harc lesz az biztos! Sok szerencsét mindkettőtöknek! - kíván szerencsét a faszi, majd mindketten meghajolunk és felvesszük az alapállást. Érezni a feszültséget a levegőben, de ezt meg is töri az öcskös, mert abban a pillanatban, amikor megropogtatom a nyakam, hihetetlen gyorsassággal elém szökken és gyomorszájon vág, hátrálok egy két lépést, egy kicsit beleborzongok, mert még sosem láttam, ehhez fogható gyorsaságot. Ő csak higgadtan néz engem, minden mozdulatomat lesi, hirtelen megint előreszökken, de előre ütök egyet előre látva a támadását, ami tökéletesen betalál az arcába. Elered az orra vére és kiköp egy adag vért, de önelégülten mosolyog.
- Most jól felhúztál! - nevet és látom, ahogy az összes ér kidagad a testén, hihetetlen eddig maximum húsz százalékig tudtuk felerősíteni magunkat, de amit most használ az legalább harmincöt százalék!
- Gyere csak! - teszem magam elé védekezően a kezem, nyomban itt is terem és megsorozza ismét a hasam, amitől felköhögök egy jó adag vért, érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver és az erőm megnő – Te is engem! - ütök, előre egyet miközben sorozza a hasam, és ez az ütés is betalál, viszont most én is a hasára ütöttem, hátra szökken, és levegő után kapkod, biztos elérte azt a bizonyos határt, amit a teste elvisel, de részemről még egyáltalán nincs vége, most bebizonyítom, hogy melyikünk az erősebb a szívem egyre gyorsabban ver, a harmincöt százalékot biztos felülmúltam már legalább negyvennél járok. Hirtelen mögém kerül, még mindig lenyűgöző gyorsasággal és tarkón vág, amitől elhomályosodik minden és a földre zuhanok.
- Akuma-nak itt lenne a vége? Richard kiütötte a híres Akuma-t akinek az ereje vetekszik a démonokéval? - kérdezi, a fickó, forog velem a világ, és érzem, ahogy a szívem elkezd szúrni… úgy látszik elértem a határomat… bevillan az agyamba egy kép ahogy Saya és Öcsi kézenfogva sétálnak és olyan gyorsan kezd verni a szívem, hogy már szabályosan fáj.
- Ki mondta, hogy vége…? - tápászkodok fel, ököllel beleütök a földbe, ami be is reped az ütés nyomán és egy ököl formájú mélyedés lesz ott mindenki némán figyel, még öcsi is tátott szájjal néz rám mert felálltam, magam se tudom miért vagyok még talpon, de nem is érdekel.
- Te aztán tényleg egy démon vagy! - nevet fel öcskös – De nem győzhetsz le mert gyenge vagy még mindig… - vált át hirtelen komor hangnemre, nem is kell több annyira elönti a testem a düh, hogy semmilyen fájdalmat nem érzek a szívem felől sem, és az ütések sem érződnek már a látásom vörösbe borul. Egyetlen ütést viszek be a fejébe, üvöltve, egy csont roppanását hallom, és kirepül az öcsém a dojo-ból át a szemközti épületbe.
- Richard! - kiállt fel Saya, én az öklömre nézek ami tiszta vér, a tömeg néma csöndben van és figyelnek, a családom sokkoltan néznek rám, a kommentár meg sem mer szólalni – ORVOST IDIOÓTÁK HÍVJATOK MÁR EGY ORVOST! - üvölt zokogva Saya, kirohan a dojo-ból és Richardhoz szalad. Én térdre rogyok, és az öklöm bámulom, amin a saját testvérem vére van… - Nick segíts, már az isten áldjon meg téged te ütötted ki! - kiállt be a lyukon Saya, amitől egy kicsit észhez térek, felpattanok és kirohan a lyukon, a romok között ott fekszik az öcsém, ledobálom a törmeléket és látom, hogy eltört az állkapcsa, biztos az reccsent ekkorát.
- Hehe… Tfe ahztám thénylheg ehgy dfémnom vhtagy… Dfe tfiéhd a dőzhelem… Szfepeltek bfátsyus… - mondja, majd becsukja a szemeit és eldől a feje, Saya még jobban elkezd zokogni, és felpofoz engem.
- Hogy tehetted ezt te marha? - kérdez engem, de én nem válaszolok, csak elfordítom a tekintetem és elkezdem püfölni a földet, elkezd belőle ömleni a vér, de még mindig nem érzem a fájdalmat, hirtelen megszorítja Saya a csuklóm – HAGYD ABBA! NEM EZT AKARTAM CSAK, HOGY RENDEZZÉTEK LE MAGATOK KÖZÖTT! SZERINTED ATTÓL JOBB LESZ, HA MAGADAT BÁNTOD? NEM CSAK NEKEM LESZ ROSSZABB MERT MIATTAM VAN EZ AZ EGÉSZ! - üvölti zokogva.
- Sajnálom! - mondom és elkezdek zokogni én is, nem hiszem el, hogy ezt tettem a saját öcsémmel… megpróbálok segítségért kiáltani, de elhomályosodik minden és elájulok, az utolsó dolog, amit hallok az Saya zokogása.


Ötödik fejezet: Apai Segítség.


Mikor magamhoz térek, egy cellában találom magam, bilincsel a kezemen, a cellám rácsai nem messze a föld fölött helyezkednek el.
Megjelenik kettő haditengerész és közöttük az apám.
- Innentől egyedül megyek… - mondja, hidegen mire a két tengerész bólint és elmennek.
- Richard… ugye jól van…? - kérdezem bűnbánóan.
- Ha jól lenne te nem lennél itt leláncolva… - feleli rezzenéstelen hanggal, ezt az embert a saját fiai szenvedése sem.
- Fel fog épülni? - teszem fel a kérdést, de magamban már tudom a választ.
- A hétvégén temetjük… - fordítja el a tekinteté, mikor egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában.
- Apa… Sajnálom… Nem akartam, egyszerűen nem tudtam irányítani az erőmet… - kezdek bele a sajnálkozásba, de felemeli a kezét, hogy elhallgattasson.
- Az én hibám… Én hergeltelek fel akkor, ami miatt túlzásba vitted az edzést és ez az egész helyzet kialakult… - ismeri be és elkezd patakokban folyni a könny a szeméből, nem gondoltam volna, hogy valaha így látom azt a férfit, akire mindig is felnéztem a keménysége miatt.
- Milyen sérülései vannak…? - kérdezem félve.
- Az állkapcsa szilánkosra tört, a gerince végigrepedt majd miután megpróbálták megmenteni… de túl súlyos repedések voltak, és hamar eltörött a nyaki csigolyája, amibe bele is halt… - ad választ a kérdésemre, megacélozva magát.
- Tehát megöltem a saját testvérem… - hajtom le a fejem, és bevillan az össze eddigi átélt élményem az öcsémmel… a tölgyfa alatti első bunyónk, amikor együtt nevettünk minden harcunk után, az edzések, amin mindig próbáltuk a másikon felül teljesíteni.
- És ezért büntetés jár… De nem tőlem! Szerintem elég nagy büntetés neked az a tudat, hogy saját kezűleg végeztél vele… - mondja rideg hangon, és hirtelen zokogásba kezdek. Nem tudom felfogni, hogy az öcsém örökre megszűnt létezni… soha többé nem küzdhetek meg vele, ami egyet jelent… Mivel ő már nem lehet a legerősebb ezért én válok azzá.
- Kifognak végezni? - emberelem meg magam, és acélozom meg az idegeim, nem lehetek többé gyenge, meg kell találnom a gyógyszert és a legerősebbé kell válnom.
- Azt tervezik, de segítek neked most az egyszer… viszont innentől többet nem tudok fiam, pénzt rejtettem el a tölgyfa tövében és két dolgot, ami emlékeztetni fog arra honnan jöttél… és meddig kell eljutnod! Egy csempészhajó tart East Blue egy távolabbi pontjára, ott már annyira nem fognak keresni, mint itt Lougetown-ban. – el sem hiszem apám életében először segít nekem.
- Akárhányszor elestem életemben… te nem segítettél fel csak azt mondtad, hogy „állj fel fiam mindig feltudsz állni!”… mi változott? - kérdezem csodálkozva, mintha nem is apámmal beszélnék,hanem egy teljesen másik emberrel.
- Most túl nagyot estél… egyedül ebből nem tudsz kimászni! - mondja, majd rám néz és elmosolyodik, lassan odasétál a falhoz, látom ahogy kidagadnak az erek a nyakán, valami olyan erőt érzek, ami a földhöz tapaszt, egy bordó aura jelenik meg körülötte, és beleüt a falba, ami mintha puha szivacs lenne kirobban a helyéről egyből megszólalnak a riasztók – Fuss amíg tudsz! - pillant vissza rám majd tarkón vágja magát és elájul. Kiugrok a robbanás keltette lyukon és egy pillanatra visszapillantok.
- Köszönöm öreg... - suttogom, miközben megérkezek a földre és minden megmaradt erőmből elkezdek szaladni a megbeszélt pont felé.


Hatodik fejezet: Az út kezdete.


Miközben rohanok a fa felé, hallom a haditengerészek üvöltéseit a távolban.
- Elkapni! Szökött rab! - kiálltja az egyik, de én csak rohanok, ahogy tudok. Egy hatalmas morajlást hallok, majd egy villám világítja meg az éjszakai égboltot, hirtelen elered az eső.
- Mintha előretervezett lenne… - mosolygok, mert akár csukott szemmel is eltalálnék a fáig, a haditengerészek látását viszont elhomályosítja a zuhogó eső. Lassan el is érkezek a fáig aminek a tövében egy kis fadoboz van… apám ajándéka, remélem nem kerül nagy bajba ezek miatt, de az öreg biztos kidumálja magát.
- Tudtam, hogy te voltál ez a robbanás… - lép ki egy csuklyás alak a fa mögül, bár az arcát nem látom a hangját ezer közül is felismerném… Saya-chan az.
- Saya… - mondom alig hallhatóan, valószínűleg nem hallja az eső és az üvöltözések miatt.
- Megölted a saját testvéred… - mondja undorodva – Miattam… - rogy térdre, odasietek hozzá, megpróbálom felsegíteni de, rácsap a kezemre – Ne érj hozzám… te démon! – néz fel haraggal teli szemmel.
- Sajnálom… - mondom, majd minden izmom megfeszítve széttépem a bilincset.
- Vadászni fogok rád… - morogja, a szavai jobban fájnak, mint az összes ütés, amit az életben kaptam, feláll és elviharzik, csak nézem, ahogy rohan, majd eltűnik a zuhogó esőben, felkapom a dobozt és továbbindulok a kikötő felé. A kikötőben már kismilliószor jártam, de egy olyan részhez közeledtem, amitől egész életemben eltiltottak. A kalózok csempész raktárai.
- Mit keres ilyen helyen egy kölyök? - lép elém egy büdös, nagydarab, szakállas férfi.
- Holnap reggel indul a hajóm a kikötőnek ebből a részéből… Szóval állj el az utamból vénember! - felelem határozottan.
- Tökös legény… de túl nagy a szád! Vigyázz magadra kölyök, ez már a kalózok területe! - enged utat nekem mosolyogva, amire én csak egy biccentéssel felelek. Most fogtam csak fel igazán, ahogy a vihar tombolása közben a hajóra rakodó kalózok, csavargók között sétálok. Törvényen kívüli lettem… Többé már nem véd engem a kormány a kalózoktól… ezek szerint nekem is azzá kell válnom.
- Hé kölyök! - szólít meg egy ismerős hang, apám egyik régi üzlettársa – Rég láttalak Nick. - fogja meg a vállamat, én pedig próbálom felidézni közben a fickó nevét – Alig voltál hat éves mikor utoljára találkoztunk… Nem is vártam el, hogy emlékezz rám.  Gyere velem, az öreged már kifizette az utat. - mondja higgadtan, ami furcsamód megnyugtat, ebben a helyzetben.
- Köszönöm! - vágom rá illedelmesen, amire csak elkezd nevetni.
- Kivan fizetve, szóval ne köszönd! - vereget vállon, majd int, hogy kövessem és elkezd felsétálni a hajóra én pedig követem, ha már kivan fizetve. Bekísér a kabinba ahol sok ázott, büdös, szőrős kalózok méregetnek amint belépek – Rendben kutyák ő mától az új útitársunk egészen egy útba eső étteremig! Aki egy újjal is hozzáér annak én magam vágom le a kacsóját… - pillant végig mindenkin a kabinban, a többiek szemében félelem lakozik.
~ Apám ilyen emberekkel is szövetkezett régen? Érdekes... vajon mit titkolhatott el még? ~ gondoltam magamban, miközben megdöbbenten figyeltem a hirtelen lecsöndesedett kalózokat.
- Nick. - fordul felém a fenyítés után - Keress egy szabad ágyat és feküdj le aludni nyugodtan... Nehéz napod volt! - vereget vállon.
- Rendben... De előtte lenne egy kérdésem! - nyelek egy nagyot, hiszen ha az embereit így megtudja félemlíteni akkor biztos kemény a pasas.
- Mégis mi az? - kérdezi nagy vigyorral az arcán.
- Igazából kettő... Az első az, hogy miért lettél kalóz? Elűztek, vagy esetleg bűnt követtél el? - nézek rá komolyan amire csak megfog egy üveg piát és jól meghúzza.
- Mwhaha! Egyik se talált! Most már van vérdíj a fejem... azért lettem kalóz mert én ismerem a kormány igazi arcát és ott akarok nekik keresztbe tenni ahol csak tudok. - feleli nevetve - De mi a másik kérdés? -
- M-most már én is kalóz vagyok? - kérdezem vigyorogva.
- Majd holnap meglátjuk kölyök! - mondja, majd mindenki elkezd nevetni, amit nem nagyon értek - De irány aludni Nick... Holnap korán reggel indulunk. - vált komoly hangnemre, sarkon fordul és elhagyja a kabint. Lefekszek az egyik üres ágyra, érzem ahogy figyelnek engem, nem éppen deríti fel őket a tény, hogy egy kölyök van a hajón. Engem különösebben nem érdekel... Túl sok dolog kering a fejemben ahhoz, hogy érdekeljen a véleményük rólam. Elvesztettem mindenem... A családom, a szerelmem... és a saját kezemmel végeztem az egyetlen testvéremmel. Órákon át fetrengek, de nem jön álom a szememre, viszont eszembe jut egy emlék... Amit a nagyapám mondott kilenc évvel ezelőtt...
- HÉ VÉNEMBER!!!! Láttad? Ugye láttad? Végre sikerült használnom a Way Of Wrath-ot! - ugráltam örömömben.
- Láttam. Gratulálok Nick! - mosolyog rám az öreg büszkén.
- Most már egyenes úton vagyok, hogy én legyek a legerősebb az egész világon! - mondom elszántan, viszont válaszképpen jól fejbe kólint a botjával és egy jó nagy pukli nő a fejemre - Ezt meg miért kaptam? - fájlaltam a kobakom.
- Most elmondok egy fontos dolgot Nick... Jól jegyezd meg! Nem az az erős férfi aki nagyot üt... Hanem aki tudja mikor és kit kell ütni! Ha ezt nem tanulod meg... Sose leszel erős férfi! - magyarázza az öreg, de akkor még túl fiatal voltam, hogy megértsem mit is jelent igazából.
- Mostmár végre értem öreg... - szorongatom azt a kis dobozt amit apám rejtett el... még bele se néztem - Nézzük... Ebben van az összes fontos dolgom... - mikor kinyitom a dobozt hatalmasra nyílik a szemem, apám jobban ismert mint gondoltam volna... csak három dolog van a dobozban egy nyaklánc rajta egy kis fakocka tisztára csiszolva, és két összehajtott papír, az egyik egy üzenet a másik pedig a jel amit az öcsém rajzolt nekem. Az üzenetet óvatosan kihajtogatom és amikor elolvasom könnyekkel telik meg a szemem...
" Szia Nick! Ameddigre ezt olvasod már valószínűleg a hajón vagy a fura pacák aki elvisz téged egy étterembe, ő a régi üzlettársam Jean Kapitány. A levelet azért írtam mert mint észrevehetted van egy nyaklánc a dobozban. Az a fakocka a kedvenc tölgyed lehullajtott ágából van. Ne feledd akár semmirekellő kalóz akár gazdag nemes leszel ha Louge Town felé jársz nézz be Nagyapád félretett valamit neked.  Legyen szerencsés utad kölyök! "
Letörlöm a könnyeket és a nyakamba akasztom az új szerencse amulettemet. Elkezdem forgatni a kezemben az amulettet, elgondolkozok azon, hogy mitévő legyek azután, hogy az étterembe értem. Mire észbe kapok már a hajnali sugarak szűrődnek be a kabin ablakán.
- Kell egy kis friss levegő... - nyújtózkodok miközben kimászok az ágyból. Az összes kalóz alszik és mellesleg elég hangosan horkol így nem nehéz feltűnés nélkül kimenni a fedélzetre.
- Reggelt Nick. - köszön Jean, úgy hogy ide se néz... csak bámulja a reggeli rakodó embereket.
- Reggelt. Mikor indulunk? - kérdezem miközben odasétálok mellé, meglátom a kikötőben sétálgató haditengerész csapatot akik szinte egyből kiszúrnak engem.
- Most! - nevet és előveszi a pisztolyát amit a haditengerészek felé emel és gondolkodás nélkül elsüti bár a lábuk elé csapódik be a lövedék és nagy port kavar - Felkelni lusta banda indulunk! - kiálltja amire mindenki kirohan a kabinból, és pillanatok alatt vitorlát bontunk - Irány East Blue kék tengere! - mutat aa horizont irányába és sietve el is indulunk utunkra.


Hetedik fejezet: Harművésztől kezdve Hajóácsig


Életem első hajóútja elég rázósnak bizonyul eddig, alig két hete értünk ki az East Blue végtelen kék „mezőire” és egy étterem felé vettük az irányt. Egy átlagos napon vagyunk túl, kisebb javításokra kérnek fel engem, hogy adogassam a deszkákat, néha pedig felkell mosnom... Alantas meló de ez van nem luxus hajón utazok hanem egy átlagos kis kalózhajón. A nap már elkezd lefele menni az égen.
- Nick mikor elindultunk megkérdezted, hogy most már kalóz vagy e nem igaz? - kérdezi komoly hangon Jean.
- Igen! Csatlakozni szeretnék hozzátok! - mondom elszántan.
- Igazán? Nem vagy egy kicsit fiatal kalóznak? - néz rám ridegen.
- Lehet... De állítom vagyok olyan erős férfi mint bárki ezen a hajón! - pattanok fel és megropogtatom a nyakam, de nem az a reakció történik mint amire számítok, egy hangos kacajt vártam mindenkitől... de ehelyett síri csönd van és Jean arcán önelégült vigyor ül.
- Szóval azt mondod vagy olyan erős mint én? - húzza fel a szemöldökét gúnyos hanglejtés közben.
- Hát nem tudom... - próbálok keresni valami egérutat, de ráeszmélek, hogy nincs... nekem befellegzett.
- Nézzük akkor meg! Emberek ha Nicknek sikerül egyet bemosnia nekem üdövöljük őt a bandában mint legújabb első tisztet! - kiállt fel és a legtöbben a hajó korlátjára néhányan hordókra és ládákra támaszkodnak.
- Egyetlen egyet bemosni neked? - kérdezem meglepődve... nagyon alábecsül engem Jean ha azt hiszi, hogy nemtudok bemosni neki egyet.
- Csak egyet... - néz rám mosolyogva - Ide kérném ha lehet! - mutat az arcának a jobb oldalára gúnyosan és már küldök felé egy jobb egyenest, de amint kinyújtom a karom, elkapja az öklöm és áthajít az egész fedélzeten, majd az orrvitorla árboca fogja fel a becsapódásom. Hihetetlenül gyors... Már nem emberi reflexei vannak - Egy ütést kértem mi volt ez? - jelenik meg hirtelen előttem egy olyan szökenéssel mint annó öcsém.
- Még csak most kezdek belejönni! - nevetek miközben kikászálódok az árbocból, elkezdem felpörgetni magam, régen használtam a Way of Wrath ot, el is felejtettem, hogy mennyire megterheli a szívet. De még így is sikerül elérnem a huszonöt százalékos teljesítményt.
- Óóó Apád híres technikája! - nevet fel Jean.
- Az! - indítok felé egy bal egyenest és miközben azt próbálja hárítani egy jobb horoggal, a bal egyenest megfogja a tenyerével, de a horog az arca felé tart, nincs ideje megfogni a másik kezével, már az arcánál van az öklöm, de ekkor játszi könnyedséggel, feldob a levegőbe, utánam ugrik a magasba, egészen az árbocok fölé dob fel, majd elkapja megint a kezem jól megpörget és a tengerbe hajít. Hatalmas csobbanással becsapódok, a víz mintha beton lenne, a testem alig akar mozogni, a szívem egyre hevesebben ver és fogy a levegőm... Ez lenne a vég?
- Hallászátok ki... - kiáltja csalódottan Jean, ekkor beugrik egy nagydarab fickó és kihúz a vízből, majd felsegít a hajóra. Amint felérek a fedélzetre, zihálva összeesek.
- Jean... -  szólítom a nevén a kapitányt, mivel vesztettem a következő állomásnál elhagyom a hajót.
- Igen Nick? - lép oda mellém, komor arccal.
- Mikor... érünk... az... étteremhez? -  zihálom el, miközben felköhögök egy jóadag vizet.
- Holnap! De ne csüggedj! Jó felszolgáló leszel ha kalóz nem is! - nyújt kezet mosolyogva, felhúz engem majd nekidőlök a korlátnak.
- Egy napon hallani fogod még a nevem... de nem felszolgáló ként... hanem mint híres kalózként! - nyújtom felé az öklöm lomhán, az összes izmom sajog, és már az is fáj, hogy csak kinyújtom a kezem.
- Majd meglátjuk! - koccolja le az öklöm nevetve.
Innentől kezdve nem is nagyon beszéltünk miután megérkeztünk az étterembe, a főnöknek beadott egy kamu dumát arról, hogy egy árva vagyok akinek munkára van szüksége, ezért bár nagyon húzta rá a száját felvettek engem. Unalmas volt ott dolgozni, de nem volt rossz. Nem sokkal utánam jött egy lány dolgozni Maria, akivel hamar összebarátkoztam. Egyik hajnalban egy furcsa fazon esett be az étterem ajtaján. Én éppen a raktári pakolással voltam elfoglalva mivel én voltam egyedül olyan erős aki képes volt a hatalmas rekeszeket cipelni. Hangosan elkezdett nevetni és felém indult.
- Komolyan itt tengeted a napjaidat Nick? - szólít meg engem a legnagyobb döbbenetemre mivel a férfit még csak látásból sem ismerem.
- Ismerem magát? - nézek rá gyanakvóan, miközben felhúzom a bal szemöldököm.
- Te engem? Nem hiszem... - sétál felém lassan - De én téged annál inkább! - vigyorodik el.
~ Máris a nyomomba eredtek a haditengerészek? ~ tűnődök el miközben végigmérem a férfit aki hasonló korba van az apámmal tehát olyan negyven körüli. Arcát dús barna szakáll fedi, haja szintén barna és egy copfban van összefogva hátul. Ruhája egy fehér trikóból, egy fekte térdgatyából és egy fapapucsból áll, nyakában egy arany medalion lóg.
- Ki vagy te és minek kerestél fel? - kérdezem tőle nyugodt hangon, miközben leteszem a rekeszt.
- Elég annyit tudnod, hogy az öreged régebben megmentette az életem... Most törlesztek neki, szóval velem jösz szépen öcskös! - vereget vállon a fura fickó.
- Miért hinném el akár egy szavadat is? - csattanok fel, az egész étterem elkezd rám figyelni.
- Három érvem van... - mondja nevetve - Az első: Szerinted honnan tudom a neved te élszlény amikor itt... - hajol közlebb hozzám - Azt se tudják, hogy körözött bűnöző vagy testvérgyilkosság miatt. - súgja a fülembe amitől leblokkolok, lehet hogy ez a férfi tényleg segíteni akar... - A második érvem az hogy nem örülnél annak ha beköpnélek a főnöködnek aki valószínűleg egyből jelentené a haditengerészetnek - suttogja ördögi vigyorral az arcán - Szóval egy szó mint száz jobban teszed, ha velem jössz! - mondja kedéjesen.
- Rendben... - hajtom le a fejem, bár még fúrja az agyam, hogy mi lehet a harmadik indok - Főnök! - kiálltok a főszakácsnak, aki kinéz a konyhából - Viszlát! Felmondok! - mondom teljesen nyugodtan, mintha olyan mindennapos dolog lenne, a főnök csak fal fehéren néz egy ideig utána megrázza a fejét és int egyet köszönés képpen... sose volt egy beszédes fickó.
- Akkor mehetünk! - csapja össze a tenyerét és elindul az ajtó felé - Siess már! - néz vissza a válla fölött.
~ Jean ha ezt megtudja kifog nyírni... ~ temetem el magam fejben, mivel mielőtt elváltak volna útjaink egyértelműen a tudtomra adta, hogy ne menjek el innen... de nincs más választásom ha nem megyek felnyom ez a fickó. Kimegyek utána az ajtón és egy valódi mesterművet látok magam előtt. Egy kicsi de mégis gyönyörű hajót.
- Ez a te hajód? - kérdezem meglepve, mert a fickóból egy rozzant kis faladikot néztem volna ki nem egy ilyen hajót.
- A saját kezemmel építettem! - mondja büszkén és felugrik a hajóra. Ez a fickó is kemény lehet, ha ekkorát tud ugrani.
- Egyedül? - teszem fel a kérdést ami egyértelmű, biztos nem egymaga építette.
- Bezony! - nevet és int, hogy menjek fel én is. Felugrok a hajóra, de mivel kijöttem a formámból csak a korlátig tudok ugrani és onnan már könnyedén felmászok.
- Mivel akarod visszafizetni apámnak a tartozásod? - kérdezem miközben végignézem a hajót.
- Normális munkát szerzek neked amivel megtudsz élni... Körözött bűnözőként is. - mondja komolyan - Jövő héttől elkezdődik a hajóács tanfolyam Richard módra! - nevet és ez a név sokkol... az öcsémet is pont így hívták.
~ Vajon apám utána nevezte el az öcsémet? Ha igen akkor mitől volt ennyire szoros kapcsolatuk? ~ tűnődök el.
- Hajóács? Nem is rossz! - fogok meg egy kalapácsot ami egy rekeszen hever és egészen feltüzel a gondolat, hogy megtanulok ilyesféle művészetet a harcművészeten kívül. Talán egy szép napon egy kalózbanda hajóácsa leszek - De lenne egy kérdésem mielőtt indulnánk! - mondom neki már én is mosolyogva... valamiért mintha egy kicsit tényleg az öcsémre hasonlítana.
- Mi lenne az? - néz rám vigyorogva.
- Mi a harmadik érv? -
- Ja el is felejtettem! - nevet miközben a tarkóját vakarja - Miért hazudnék egy Badrick-nek? - kérdezi nagy mosollyal az arcán. Miután körbevezetett a kicsi hajón vitorlát bontunk és elindulunk a műhelye felé ami a Kokoyashi nevű szigeten van.


Nyoldaik fejezet: Az óra ketyeg


Hat éve annak, hogy találkoztam apám régi ismerősével Richard-al aki szárnyai alá vett engem, mint hajóács inast. Mostanra már elsajátítottam a hajógyártás művészetét és teljesen megváltozott a nézetem a hajókról. Három évvel ezelőtt magamra tetováltattam az öcsém által rajzolt jelképet, egy bélyegként, hogy soha nem felejtem el se őt se a közös álmunkat. Eddig csak eszközként tekintettem rájuk, de miután láttam megannyi hajót születni és elsüllyedni. A kapitányok arcán, akiknek a hajójukat lekellett cserélniük olyan érzelmeket vettem észre, mint régen a saját magamon mikor meghalt egy szerettem... a hajó nem egy eszköz, hanem egy társ, egy családtag! Bár hajóácsnak álltam megmondtam Richardnak, hogy nem fogok felhagyni a Way of Wrath-al és folytatom az edzést, hogy én legyek a legerősebb harcművész és beteljesítsem az álmunkat az öcsémmel... Időközben rájöttem, hogy helyette is élnem kell és beteljesíteni kettőnk álmát ez még jobban arra késztet, hogy edzek, bár a betegségemen is látszik, hogy már az utolsó évemben járok az orvosok szerint... ez azt jelenti, hogy kihajózok a gyógyszer után kutatva vagy meghalok. Az utóbbi semmi képp sem jöhet szóba, mivel addig nem halok meg ameddig be nem bizonyítom apámnak, hogy én vagyok a legerősebb.


Néhány kép a könnyebb elképzelés érdekében ^^

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Z
Adminisztrátor
avatar

Hozzászólások száma : 111

Karakterlap
Tapasztalatpont:
100/100  (100/100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő
Befolyás
Intelligencia

TémanyitásTárgy: Re: Nicholas Badrick - A Démoni Hajóács   Szer. Május 27, 2015 10:02 am

Szia Nick!

Kezdhetem?
Kezdem azt érezni hogy nem fog nekem menni ez az adminkodás. Kicsit érzelmes típus, remélem megérted. Mi tagadás, elindítottál bennem valamit. Még egy-két könnycseppet is elmorzsoltam. Kijelenthetem, hogy az egészet nagyon szépen felépítetted és fordulatokból is épp eleget alkalmaztál. Pillanat, hozok egy zsepit... *kipityergi magát*

Nézzük hát. Igazándiból nincs kivetni valóm a képességeddel kapcsolatban. Ezt a szívbetegséged remekül kompenzálja.

Igazság szerint itt is csak elgépeléseket és hiányzó vesszőket találtam, de ezek olyanok amik később javíthatóak lesznek egy kis odafigyeléssel.

Mindegy is. Nem rizsázom tovább.

Az előtörténetedet elfogadom!

Pénzed: 50 000ß
TP: 2700 TP
Kis fejtörés után pedig kijelenthetem hogy a szinted ennél fogva: 2

Erő: 145
Befolyás: 70
Intelligencia: 55

Tetted igen súlyos és ennek nagy ára van.
A vérdíjad: 750 000 ß
Indoklás: Mivel egy ismert város ismert dojojának tanítványa és annak mesterének fia vagy, érthető hogy ez felfogható valamiféle példa statuálásnak. Mivel azonban azóta az eset óta nem pattogtál, "elvileg" már csak kevés plakát van rólad, ami azt jelenti hogy ugyan köröznek, de ez lassan a feledés homályába vész, csak kevesen ismerik sötét múltad.

Ennyi lenne. Jó játékot kívánok!
Vissza az elejére Go down
http://onepiece.hungarianforum.com
 
Nicholas Badrick - A Démoni Hajóács
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Shintaro Yun
» Rikudou Sennin és a Chakra Eredete
» Erdőségek
» A Kereskedelmi Vizek
» [Küldetés] Sword Arti Nyomozók

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: