HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Loniel "Blue-eyes" Wolfir

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Loniel "Blue-eyes" Wolfir

avatar

Female Hozzászólások száma : 20

Karakterlap
Tapasztalatpont:
1750/2000  (1750/2000)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő70
Befolyás20
Intelligencia80

TémanyitásTárgy: Loniel "Blue-eyes" Wolfir   Szer. Május 27, 2015 12:49 am

Név: Loniel „Blue-Eyes” Wolfir
Faj: ember
Neme:
Kor: 19 (09.12)

Rangja: Tizedes

Származási hely: East Blue

Tartózkodási hely: Shells Town

Felszerelések:
Egyedi készítésű egyenruha

Kinézete: Kecses, légies léptekkel közlekedik, mi nem is meglepő, lévén nem nyom túl sokat nagyjából 50 kg-jával és 167 cm-ével. Fegyverekkel és egyenruhával valamivel nehezebb, de hát mindenki tudja, hogy nem szokás teljes harci díszben méretkezni. Hosszú, szőke, egyenes szálú haját, többnyire kiengedve hordja. Nagyon ritka az az alkalom, amikor valamiképp összefogja. Szemei nagyon is árulkodnak hangulatáról, feltéve, ha valaki figyel rájuk és érdekli, hogy milyen érzelmeket rejtenek a kéklő íriszek. Öltözékére a kék szín jellemző. Derekán széles, barna öv díszeleg, mi nagyon is megy szintén barna, bőrből készült kabátjához, melynek vállrészén könnyű, fémből kovácsolt vállvédők helyezkednek el. Ugyanilyen elkészítésű fém betétek találhatók alkarvédőjén is. Fekete nadrágja fölött két kék szoknya is van. Az egyik egy rövid, mi csak deréktól lefelé halad, nagyjából térdig, a másik pedig egy hosszabb, mi inkább egy elől felhasított ruhára hasonlít, a hasítás mentén furcsa, mintázattal, mi valahogy mégis arra készteti az embert, hogy fejben addig bogozza a vonalakat, míg meg nem lát valamit. Nyakában egy kék kő lóg, mi még anyjáról maradt rá. Bár termetre nem oly hatalmas, komoly kisugárzása annál nagyobb, s ha határozottságot is csempész mozzanataiba és pillantásába, az nagy hatással van másokra. A jelentőségteljes pillantást jól begyakorolta, ahogyan mást is, hogy könnyebben megértesse magát.

Jellem: Bár jelenlegi cselekedeteit a bosszú irányítja, valamiért mégis rosszul érzi magát, minden egyes kioltott élet után. Mintha valami meghalna benne az újabb okozott halállal. Hank Wolfir halála óta nem szólalt meg és nem is áll szándékában. Tart attól, hogyha valakihez hozzászól, akkor ahhoz idővel komolyabb kötődés fogja fűzni, majd pedig őt is elveszíti. Nem akar ilyesmit újra átélni, éppen ezért jóval zárkózottabb, mint azt első ránézésre akárki gondolná. Ennek ellenére szereti, ha vannak körülötte. Szívesen figyeli, ahogyan mások jól érzik magukat. Olyankor olykor még el is mosolyodik, megfeledkezve magáról. Óvatos és komoly jellem, ugyanakkor rendkívül segítőkész, amennyiben olyasvalakiről van szó, ki szerinte megérdemli. Nem érzi magát túl jól a tengerészetnél. Valószínűleg azért, mert olykor túlontúl hasonlít múltjára az egész. Tenni, amit mondanak és nem ellenkezni. Még akkor is, ha nem mindig akarja. Ha sokan vannak, olykor ki tud bújni a kötelesség alól észrevétlen, kis létszámnál azonban túlontúl feltűnő lenne, ha egyetlen csepp vér sem kerül kardjára. Éppen ezért óvatos és sokszor inkább elviseli az újabb sebeket, akárcsak gyerekkorában, remélve, hogy ezzel eléri majd célját. Ha pedig valamiért ideges, vagy nagyon feszült, a nyakában lógó kék követ szorongatja.

Előtörténet:
Egy lányról mesélek most nektek. Egy magányos, csendes valakiről, kinek élete valahol a négy tenger egyikének nyílt vizén kezdődött, tizenkilenc évvel ezelőtt. Felsírásának idejében egy asszony karjaiban feküdt, miközben megannyi férfi állt körülötte, várva eme nagyszerű ricsajt. Ez a ricsaj pedig idővel gyönyörű hanggá vált, énekben és beszédben egyaránt. Erőteljes és határozott, mégis, mikor kellett, kellően lággyá vált ahhoz, hogy bármilyen dallamban megállja helyét, miközben tulajdonosa kedve szerint hangoztatta azt, a nap bármely szakaszában. Az első komolyabb dolog, melyet megtanult, szintén egy dal volt. Betegeskedő édesanyja kedvére téve egyre több és több dalocskát tanult, hogy azokat énekelgetve boldogítsa őt, miközben kalózokra vadászva haladtak egyik helyről a másikra. Ők ketten persze nem vettek részt semmiféle harcban. Egyszerűen csak megbújtak a csata idejére, míg a férfiak tették a dolgukat, keresve a napi betevőt.

Emlék a múltból #1

Nem hallani mást, csak a hatalmas robajt és a kiáltásokat. Csattogások, pendülések, recsegések… Majd hirtelen egy nagy durranás és újabb recsegések, miközben hallani, hogy többen felordítanak. Valami koppan az ajtón. Egész testem megrezzen, s remegni kezd, akárcsak télen a nagy fagyban. Nem, ez más… Érzem, minden egyes tagomban, hogy ez nem olyan, mint a csontig hatoló hideg okozta remegés. Ez valahonnan máshonnan jön. Jobb kezem finoman mellkasomra siklik. Vele együtt egy nagyobb tenyér is oda vándorol, mi enyémet szorítja egyre jobban, hozzám préselve saját karomat. Dobog… Szívem hevesebben ver, mint akármikor máskor, szinte már fájdalmat okozva odabentről. Még sosem volt ekkora zaj. Még sosem volt ennyi kiáltás. Ez az egész más. Félek!
- Maradj itt! Mindjárt visszajövök, addig maradj itt, ne mozdulj és légy csendben! – hallatszik újra a fülem mellől, miközben meleg lehelet simogat végig fülem ívén.
Az ölelő karok ezt követően eleresztenek. Most még jobban remegek, mint eddig, ráadásul mintha most még fázni is elkezdenék. A mellettem elhaladó test után kapok, megragadva az olyannyira meleg kart, melynek újra élvezni akarom biztonságban tartó ölelését, mit ezúttal nem kapok meg. Csak egy szorítás, semmi több, majd az enyémnél jóval nagyobb ujjak elhagyják sajátjaim, hogy a hozzájuk tartozó test mellé sorakozzanak, a leeresztett kar végén. Újra utána nyúlnék, csakhogy az gyorsan eltávolodik, engem magamra hagyva, rám csukva a mindentől elválasztó szekrényajtót. Most még a sötét is nyomasztó súlyként telepszik rám, nem is beszélve a néma padlónyikorgásról, mi a kinti hangokhoz társul. Aztán egyszerre elhallgat minden. Néhány pillanatnyi csend, mi alatt még levegőt sem veszek, olyannyira várom, hogy mi lesz az, mi készülődik, majd az egész, mi eddig távolabb zajlott, berobban a kapitányi fülkébe. Nem marad más, csak egyetlen, utolsó, elhaló sikoly, mit még hallani vélek. Utána nem marad más fejemben, csak saját szívem dobogása, mi egyre csak hangosabb és hangosabb, nem is beszélve a fájdalomról, és a néma könnyek, melyekről csak a számban érződő sós íz miatt tudok.

Azon a napon sok minden megváltozott. Többek közt az is, melyet egy korábban még feleséggel bíró férfi érez. Ahogyan az is, melyet egy anyjával lévő lány. Már nincs sem feleség, sem anya. Csak ketten maradtak és egy rakás söpredék, ki nem tudott időben elintézni néhány kalózt. Az ének többé nem az örömé volt, hanem a szomorúságé és szenvedésé, mellyel minden egyes nap szembesülnie kellett a lánynak, hála apja önző követelésének, mely sosem hagyta nyugton. Újra és újra emlékeztette magukat az elhunytra, ha pedig lánya mégsem akart volna eleget tenni „kérésének”, kegyetlenül megtorolta azt. A jókedvű bandából így lett elkeseredett, romlott horda, mi még a gyermekeket sem kíméli, nem is beszélve az asszonyokról. Fejvadászokból így lettek kalózok. Olyan bestiák, kiket mindannyian megvetettek.

Emlék a múltból #2

Nem tudom, mikor kezdtem el ezt érezni. Eleinte még jó ötletnek tűnt. Énekeljek anyám emlékéért. Akkor még én is akartam… Legalább nem volt minden olyan szomorú. Most viszont már nem akarok. Hiába mondtam, mindig csak kaptam a fejemre érte, de akkor sem akarom. Nem akarok többet énekelni, nem akarok többet beszélni, meg sem akarok szólalni! Csak úgy, mint aznap este. Akkor anyám is megmondta, hogy meg se szólaljak. Tudom, ez más, mégis, elegem van az állandó éneklésből, abból, hogy már semmi boldogság nincs benne. Mindenki csak szomorú, főleg apa. Ő a legszomorúbb és mintha dühös is lenne. Mintha rám lenne dühös, pedig nem csináltam semmi rosszat. Tényleg nem csináltam semmi rosszat, tettem, amit mondtak. Vagy az lenne a baj, hogy néha nem akartam énekelni? Nem, emiatt nem neheztelhet rám. Vagy ha igen, akkor is, miért? Nem fogok többet énekelni. Nem fogok többet beszélni! Most el is fogom neki mondani, amint újra találkozunk. Amint… bemegyek ezen az ajtón.
Ujjaimmal végig is simítok az előttem lévő, szálkás deszkatákolmányon. Ez a hajó már közel sem az, mint ami régen volt. Túl sok kárt szenvedett két éve. Kopogok hármat, ujjaimmal megkongatva a falapot, majd újra hármat, egészen addig ismételve ezt az egészet, míg ki nem szól az illetékes, engedélyt adva a belépésre. Igen, már nekem is ezt kell tennem. Nem tehetem azt, hogy akkor megyek be az apámhoz, amikor akarok. Nem láthatom akkor, amikor akarom, nem beszélhetek vele, mikor jól esne, semmi más. Csak akkor és ott, ahol ő akarja, és azt kell tennem, amit szeretne. Énekelnem… Semmi más. Ha beszélünk is, csupán néhány mondat értelmetlen szöveg hagyja el ajkaink.
- Ideje volt, hogy megérkezz! Mi tartott eddig?! Már vagy tíz perce érted küldtem – mérgelődik azonnal, amint belépek.
Senki más nincs bent rajta kívül. Azt sem tudom, mi tartott neki eddig, hogy beengedjen, ugyanakkor nem is érdekel. Becsukom magam mögött az ajtót, majd figyelem, miként helyezkedik kényelembe öreg karosszékén, kezében egy kupa rummal. Ugyanúgy, mint mindig.
- Kezdheted! – szólít is fel, miután csizmái keresztben elhelyezkednek a kapitányi asztal lapján.
- Nem fogok többé énekelni! – nyögöm ki, hatalmas megkönnyebbüléssel, hogy sikerült némi határozottságot hangomba csempésznem.
- Hogy mit nem fogsz csinálni? – néz rám, felvont szemöldökkel, igencsak morcosan, miközben lábai a padlón kötnek ki, lekerülve az asztalról.
- Hallottad! Nem fogok énekelni! Mostantól nem – jelentem ki ismét, most már jóval könnyebben.
Ha viszont ilyen egyszerűen megy, akkor miért izgulok ennyire? Miért akar kibukni alólam a lábam remegve? Miért ver ismételten úgy a szívem, mint máskor, mikor megkíséreltem ilyet tenni? Nem, most tartani is fogom magam ehhez, bármi legyen! Az előttem lévő férfi, kit már nem is igen nevezhetnék apámnak, azonnal felpattan és közelebb lép hozzám. Egy tapodtat sem mozdulok, bámulva magam elé, határozottan kerülve engem átdöfő pillantását. Ez azonban hiba volt. Ha figyeltem volna, talán elkerülhettem volna az arcom felé közeledő rummal teli korsót, mi rajtam csattanva kényszeríti fordításra fejem, kibillentve engem egyensúlyomból és a földre taszítva.
- Ne merj még egyszer ilyet mondani! – förmed rám, s immáron csak nekitámaszkodik asztalának, hogy onnan figyelje, mikor tápászkodom fel.
Fáj. Nagyon fáj, ráadásul még a szám széle is felrepedt. Egyik kezem felsértett arcomon pihentetem, mintha attól elmúlna a fájdalom, de nem. Ugyanúgy érzem, ugyanolyan valóságos, ennek ellenére tudom, hogy fel kell állnom. Nagy nehezen, kicsit szédülve és alig hallva a rám törő fülcsengéstől, sikerül is.
- Most pedig kezdj el dalolni, vagy kapsz még egyet! És ismétlem, ne merd megint azt mondani! Énekelj! – üvölti, én azonban megrázom fejem.
Nem szóltam egy szót sem. Csendben elkezdtem rázni a fejem, immáron rá szegezve tekintetem. Már számolni sem tudom, mennyiszer éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Ha ezt sem bírom elviselni, hogyan is léphetnék tovább? Egészen eddig azonban nem tudtam, hogy létezik nagyobb fájdalom is. Olyan, mely megtapasztalása után az embernek moccanni sincs kedve, nemhogy kimenni a szobából és eltűnve egy sötét sarokban ápolgatni újonnan szerzett sebeit, melynek nagyja a ruha takarásában van, gondosan elrejtve. A sötét sarkomig viszont nem jutottam el ezúttal. A hajó korlátjának támaszkodva buktam át rajta szédültemben, valahogyan megnyugodva, hogy elnyelhet a sötét tenger.

A tenger el is nyelte, csakhogy hamar ki is taszította önmagából, nem hagyva, hogy életét veszítse a hullámok közt. Az esélyt azonban megkapta az új életre, lévén minden ismerőse azt hitte, halott. Hogy mi történt a hajón maradtakkal azonban többé nem volt az ő gondja. Egyedül azzal kellett foglalkoznia, ki hamarost rá akadt a parton, épp hazafelé tartva, Shells Town szigetén. Haza is vitte magával, hogy elláthassa sebeit, s meleg takaróval betakargassa az átfagyott lányt, ki akkor még nem tért magához. Jó ideig pihent, majd’ egy egész napot, mire végre kinyitotta kék szemeit, az okot azonban, amiért oda került, sosem feledte, így hát nem beszélt. Egyáltalán nem szólalt meg.

Emlék a múltból #3

- Elég szépen gyógyulnak a sebeid. Még mindig nem akarsz beszélni? – kérdi tőlem Hank, sötétbarna hajába túrva.
Megrázom a fejem. Nem, nem akarok és nem is fogok, ezt viszont úgy tűnik, képes elfogadni. Mégis miért? Az apám mégis miért nem lehetett ilyen? Miért nem akarta elfogadni? Akárhogy gondolkodom rajta, nem jutok válaszhoz.
- Tudsz te egyáltalán beszélni? – tesz fel egy újabb kérdést.
Ez meglepett. Eddig nem tette fel ezt a kérdést, bár azért látszik rajtam, hogy már rég vagyok olyan korban, hogy beszéljek. Bólintok is kérdésére, megadva az igenlő választ, ez azonban csak még furcsállóbb ábrázatot szül.
- Még a nevedet sem árulod el?
Ismét megrázom a fejem. A nem az nem.
- És írni tudsz?
Újabb fejrázás. Azt sajnos nem. Arra nem volt idő, hogy megtanuljam. Túl fiatal voltam még a betűvetéshez, anyám pedig idő előtt meghalt, így nem volt ki megtanítson. Most csak egy sóhajt kapok, majd egy újabb fejvakarást. Láthatóan nagyon gondolkozik valamin, melyen addig töpreng, hogy idővel már a képén lévő aprócska szakállát kezdi dörzsölgetni. Közben végig engem figyel. Az ágyon ülve nézek vissza rá, teljesen becsavarodva a takaróba, mi kellemes meleg. Nagyjából két napja játsszuk ezt, már ha lehet játéknak nevezni.
- Valahogy mégiscsak hívnom kell téged… Mit szólnál a „Blue-eyes”-hoz?
Erre most én mutatok neki furcsálló ábrázatot. Mégis honnan jött ez a név? Azt hiszem, rájött arra, hogy mire is gondolok, mert eltűnik néhány percre, hogy nem sokkal később egy tükörrel jöjjön vissza, melyet a képem elé nyom, ujjával egyenest a tükörben látszó szemeimre mutatva. Alaposan megbámulom magam benne. Rég volt már, hogy láttam magam, most viszont az egész borzasztó, torznak ható látvány. Az arcomon felpuffadt, zöldeskék foltok, itt-ott horzsolások, a szám még mindig sebes… Egyedül a szemem az, minek semmi baja, s mik kéken ragyognak vissza rám. Most már beleegyezően bólintok. Igaz, talán elmondhatnám neki a nevem, de mégis, úgy érzem, ez is megteszi. Egyébként sem hiszem, hogy sokáig lennék mellette.

Ez azonban nem így lett. Egész sokáig együtt maradtak, a sokat pedig években kell számolni. Hank arra is megtanította, mire mások nem, többek közt írni is, a harcról nem is beszélve. Ugyan sokszor volt távol, hála munkájának a haditengerészetnél, ennek ellenére Loniel megvárta őt, mert megígérte és reménykedett, hogy hazatér újra és újra. Addig pedig szorgalmasan tanult tovább. Edzett, gyakorolt, írt és olvasott, amit csak tudott, megcsinált, miközben gondoskodott saját magáról, a neki hátrahagyott pénzből. Sosem költött túl sokat, mindig csak annyit, amennyit feltétlen szükséges. Nagyobb kiadásai főként akkor voltak, mikor hírt kapott Hank visszatértének idejéről és előkészült rá, hogy finom étellel várja haza. Akkor pedig hallgatta a hatalmas élménybeszámolókat, miket erőteljes hadonászások kísértek, közvetlen azelőtt, hogy megnézték volna, mennyit is fejlődött addigra.

Emlék a múltból #4

- „Az ügy fontossága miatt, részletes jelentést érkezésekor teszek! Tisztelettel: Hank Wolfir, a haditengerészet kapitánya” – diktál nekem, én pedig le is írom mindet egy papírra, ahogyan azt annak idején tanította, és ahogyan azt begyakoroltam, szépen, rendesen.
- Hm… Egész szépen írsz! Le tudod írni a neved is? – kérdi, miközben elém csúsztatott egy újabb lapot, melyet még nem fogott tinta.
A másikat odébb csúsztatom, hogy ne fogjon össze semmit és azt se fogja be semmi, majd egyszerűen csak bólintok és írni kezdek. A betűk egymás után kerülnek a papírra, ő pedig gondosan figyel a fejem fölül, olvasva azt, amit írok.
- He? Blue-eyes? – kérdi meglepetten, mire én csak bólintok és elmosolyodom, mire lassan felocsúdik és elneveti magát.
- Igaz is, végtére ez a neved, nem igaz? – nevet zavartan, mihez én magam is társulok hamarosan.
Igaz, nem az a nevem, melyet születésemkor kaptam, de az a nevem, melyet újjászületésemkor igen. Ez pedig nekem bőven elég, úgyhogy legyen elég neki is. Az előbb írt levelet egy borítékba dugja, azt pedig a táskájába és megindul az ajtó felé, ott azonban megtorpan. Kíváncsian néz rám, én pedig ugyanolyan kíváncsian lesek rá vissza.
- Jössz te is?
Arcom hirtelen kivirul. Menni akarok! Még sosem vitt magával, pedig igencsak itt lett volna az ideje, ha tengerészt akar faragni belőlem. Eldöntöttem, hogy az leszek, feltéve, ha megelégszenek velem úgy, hogy nem szólalok meg. Egyenest a parancsnokságra megyünk, ott azonban a kapuban megállítanak bennünket. Pontosabban nem mindkettőnket, csak engem. Meg is torpanok és némán bámulok az előttem haladó jókora hát után, majd utána is kapok, ujjaimmal még épphogy megérintve a vaskos kabátot, mi a széles vállakra terül.
- Ó, ő velem van! – szól gyorsan hátra Hank, ez azonban nem elég nekik.
- Ugyan már fiúk! Ő egy nagyon kedves ismerősöm!
- Sajnálom Uram, de akkor sem engedhetjük be a „nagyon kedves ismerősét”!
- Akkor… Mit szólnátok ahhoz, ha azt mondanám, hogy ő a lányom? – kérdi csíntalan vigyorral, miközben visszalép elém.
- A… A lánya? És… Mégis hogy hívják a lányát, Kapitány?
- Hm? Én csak úgy hívom, hogy Blue-eyes.
- Ez nem a rendes neve, igaz?
- Dehogynem, ha én úgy hívom! Blue-eyes Wolfir.
- Loniel – mondom, egészen halkan.
Most először szólalok meg, mióta elhallgattam abban a kapitányi szobában. Most először, mégis, annyira jól esik. Furcsa hallani a saját hangom. Úgy éreztem, meg kell tennem. Egyszerűen kikívánkozott belőlem. „Mit szólnátok ahhoz, ha azt mondanám, hogy ő a lányom?” Ezt komolyan gondolta? Tényleg komolyan mondta? Hogy lenne az apám? Vagy csak egy vicc? Egy ideig fel sem nézek, mikor azonban megteszem, csak a hatalmas, rám pislogó szemeket látom, mik könnyekkel telve bámulnak rám. A jókora tenyér megindul a hozzá tartozó arc felé és végigdörgöl a szemek alatt.
- Te… Megszólaltál? Tényleg megszólaltál? Még egyszer! Kérlek, csak még egyszer! – szipog a nagy melák, ki most olyan, mint egy gyerek, vagy… mint egy igazi apa?
- Loniel „Blue-eyes” Wolfir. Ez a rendes nevem. Hank Wolfirnek, a haditengerészet kapitányának vagyok a lánya – jelentem ki határozottan, mire mindhárom férfi meglepődik, utána azonban újra elhallgatok.
Ennyi elég volt, legalábbis azt hiszem.

Többet nem is szólalt meg. Az volt az egyetlen mondat, mi belevésődött sokak elméjébe és onnantól kezdve sokszor úgy emlegették, mint Hank Wolfir lánya. Még a kiképzései alatt is. Újdonsült apja azonban onnantól kezdve mindig Lonielnek hívta, nem pedig az általa adott néven. Ez cseppet sem tetszett neki, éppen ezért, hiába is kérte, nem szólalt meg újra. Ő azonban más volt, mint korábbi apja. Ő kért, nem parancsolt, arról nem is beszélve, hogy nem bántotta. Sosem, hacsak nem kiképzése alatt, akkor azonban elkerülhetetlen volt a dolog, mondhatni kötelező.

Emlék a múltból #5

- Vigyázz! – kiáltok egy hatalmasat, de már késő.
A kard áthatol a húson, mígnem ki nem jön a test másik oldalán, hogy aztán egyetlen rántás miatt tegye meg ugyanazt az utat visszafelé. Hiába rohanok, nem értem oda időben. Hiába kiáltottam, semmit nem használt. Most az én kardom hatol át az iménti támadó gyomrán, nem kímélve őt, hogy lábammal rásegíthessek utána a rántásra, melynek hála még nagyobbá teszem a rajta okozott sebet. Elintéztem. Elbántam vele, csakhogy későn. Ugyanolyan későn, mint annak idején apám, anyám halálakor. Most azonban én rogyok le egy számomra fontos személy mellé, hogy fejét ölembe vonhassam, s fölé hajolhassak könnyes ábrázatommal.
- Nem halhatsz meg! Nyisd ki a szemed!
Megteszi. Lassan pislog rám, miközben vért köhög fel, hogy aztán el tudjon mosolyodni. Még fel is nevet, pedig ezen semmi vicces nincs. Mégis miért nem figyelt jobban? Már nem volt senki más körülötte, akkor meg miért? Vállainál fogva közelebb vonom magamhoz, hogy még csak véletlen se forduljon le térdeimről.
- Végre megint megszólaltál, Loniel. Mégis mi tartott eddig? – kérdi vigyorogva, én azonban legszívesebben lekevernék neki egyet.
Ennek ellenére megpróbálok elmosolyodni, hiszen minden bizonnyal azt szeretné látni. Most nincs kedvem mérgelődni azon, hogy hogyan hív. Most az egyszer elnézem neki… Az elváláskor látott arcával jegyezzük meg az embereket. Mosolygok hát, hogy azzal a mosollyal emlékezzen rám.
- Máskor is hallhattad volna.
- Akkor meg miért…
- Mégis miért kellett állandóan Lonielnek hívnod? – faggatom, remélve, hogy még időben ideér a segítség.
Addig igyekszem szóval tartani, beszéd helyett azonban csak egy furcsálló nézést kapok, majd ezután jön a nagy felismerés. Szemeiben egyfajta elégedettség villan. Egyik kezemmel gyorsan megdörzsölöm szemeimet, mit sem törődve azzal, hogy Hank vérét kenem szét arcomon. Nem számít, csak sírni ne lásson!
- Igaz is… Hiszen a te neved Blue-eyes. Sajnálom… - mosolyogja.
- Ha annyira sajnálod, akkor maradj életben! – üvöltöm neki.
Most már nem bírom tovább. Úgy sírok, mint egy kisgyerek, fejem pedig mellkasára hajtom, úgy hallgatom szívverését. Érzem, ahogy keze gyengén hajamba túr, megsimogatva fejem, ez azonban nem vígasztal. Ujjaim vállaiba markolnak, s csak zokogok, remélve, hogy még nagyon sokáig fogom hallgatni az egyre lassuló dobbanásokat. Az idő mintha sokkal lassabban telne. Elnyúlik minden egyes mardosó másodperc, egyre csak kínozva, mintha csak azért büntetne, hogy megfeledkeztem egykori önmagamról. Ez lenne a bűnöm azért, hogy megszólaltam? Ha akkor nem szólalok meg, talán teljesen másként alakulnak a dolgok…

Akkor burkolódzott utoljára némaságba, mi azóta is tart. Csak teszi, amire utasítják, és amire kiképezték, a maga módján, igyekezve végezni annyi kalózzal, amennyivel csak tud. Hogy miért? Azért, mert miattuk elveszített már egy anyát és két apát. Igen, úgy véli, hogy első apját is miattuk veszítette el. Ha ők nem lettek volna, minden teljesen más lett volna. Most azonban itt van és azon van, hogy kellő erőt szerezzen céljaihoz.
Vissza az elejére Go down
Z
Adminisztrátor
avatar

Hozzászólások száma : 111

Karakterlap
Tapasztalatpont:
100/100  (100/100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő
Befolyás
Intelligencia

TémanyitásTárgy: Re: Loniel "Blue-eyes" Wolfir   Szer. Május 27, 2015 10:51 am

Szia Loniel!

Erről beszélek. Ez a harmadik ET ami könnyeket csal az arcomra. Talán ez ezzel járna? Nem tudom mit mondjak.
Félre a tréfát. Szép történetet produkáltál, ami egy szegény lány szívszorító életútját tömören kifejezve tálalja az olvasó elé, nem kevés szomorúsággal és fájdalommal.

Ne haragudj, de én ezt most rövidre fogom zárni, nem akarok tovább kertelni.

A helyesírás szerintem első ránézésre kifogástalan, mondatszerkezeti bukfencek sincsenek benne, szóval simán átcsusszant a limbó léc alatt.

Nincs is más hátra, mint hogy elfogadjam az előtöridet.

TP: 2450 (Jó cifra szám, igaz?)
Szinted: 2
Pénz: 50 000ß

Erő: 70
Befolyás: 20
Intelligencia: 80

És ezennel hivatalosan is tizedessé teszlek... *egy szivacskarddal lovaggá, mármint tizedessé tesz*
Vissza az elejére Go down
http://onepiece.hungarianforum.com
 
Loniel "Blue-eyes" Wolfir
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Nikoletta Blue
» Kaylin vs. Blue

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek :: INAKTÍV KARAKTEREK-
Ugrás: