HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Percival az Álomporond Tengerészeti Kalózhajó Kapitánya

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Percival

avatar

Male Hozzászólások száma : 35
Kor : 24
Tartózkodási hely : Marineford

Karakterlap
Tapasztalatpont:
3150/4500  (3150/4500)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő85
Befolyás90
Intelligencia165

TémanyitásTárgy: Percival az Álomporond Tengerészeti Kalózhajó Kapitánya   Kedd Május 26, 2015 11:00 pm

Név: Percival
Faj: Halember (medúza)
Nem: Hím
Kor: 21
Rang: Haditengerészeti Kapitány
Származási hely: Ismeretlen, de valószínű hogy Ryugu királyság.
Tartózkodási hely: Marineford, de onnan kezdenék, ahonnan a legtöbben.
Képességek: Pályázat hamarosan
Felszerelés:
-Speciális haditengerészeti uniformis, ami a szélrózsa minden irányában szét tud válni cipzárak és tápőzárak segítségével.
-Álomporond nevezetű, tejesen átlagos Tengerészeti hajó.
Kinézete: Majdnem három méter magas, elképesztően vékony fiatalember benyomását kelti. Mindig elegánsan öltözik. haja kékeszöld, bőre halványkék s enyhén átlátszó. Úgy tűnik, mintha lenne rendes végtagja, ám csupán érzékelőivel s csápjaival kitölti a ruhák ujjait, a cipőt s kesztyűket. Megszámlálhatatlan nyúlványa jön a testéből, s mindegyiken csalánsejtek találhatóak.
Jellem Hisz az abszolút igazságban, ám csupán a sajátjában. Nem érdekli a faj és a hovatartozás, egyszerű szimpátiával dönti el, ki az aki szabadon távozhat, sőt barátságába fogad, s ki az aki akasztófán végzi. Nem szereti a harcot, inkább a háttérből irányítja a szálakat. Ám ha mégis belecsap a levesbe, próbálja egy-két ütéssel lerendezni a dolgokat. Ha ez se segít, s megérzi a vér szagát, akkor viszont megőrül s képes mészárlást rendezni.
Imádja a nőket, ám csak nézni, mert fél, hogy teste fájdalmat okoz nekik. Ám így is mindenkinek udvarol, flörtöl, s a haditengerész hölgyek között, egész rajongói táborra tett szert. Stílusa (szinte) mindig megfontolt s kimért, általában vidám s mindenkivel udvarias.
Egyéb: A testfelépítése nem épp emberi, teste 85%a víz, így bőre is ruganyos, s képes átférni a szűk helyeken.
Pályázatok: itt

Előtörténet:


Különös, furcsa, bizarr világban élünk. Minden gondolat, tett, kis lenyomatként lebeg, létünk porhüvelyében s ki tudja, pontosan mivé tesz ez minket. Hallhatatlan elménk csapongó életében mi az mi igazán fontos lehet számunkra? Eme különös világ telis tele van különböző értelmes fajokkal, különböző hovatartozási lehetőségekkel, s mindenezek ellenére, a válaszok el vannak veszve. Természetesen fel feltűnnek kétes értelmezések, főleg eme korban. Mi lehet az igazság, mit akarunk igazságnak?
Ezek is olyan dolgok, mik relatívak. A kalózok korában élünk, melyet egy, nekem kötelezően gyűlölt ember hozott létre, egyetlen mondat hangos közzétételével. Roger szavai a világ szívébe ágyazódtak, s lefektették e kor alapjait. Olyan naiv, semmitmondó a vezetőség állítása, miszerint minden az ő hibája, hogy ő indította el az egészet. Ostobaság. Világunk majd kilencvenöt százaléka víz, természetes, hogy a bűnözés is a vizeken zajlik, a "Kalózkirály" nélkül is ez lenne a helyzet, ahogy a történelem folyamán mindig. Mégis, egy dolog miatt tényleg megváltoztatta a világot, egy oly dologgal mely nagyjából megmentette a tengert.
Egy álmot, egy vágyat varázsolt, megmutatta a népeknek a szabadságot, s kinevelt egy új generációt kik számára a gyilkolás s vagyonszerzés érdektelen s csupán szabadon, az álmaik felé hajóznak szakadatlan nem törődve a következményekkel.
Egyre többen vannak, kik ily nézeteket vallanak, kik szíve hajlamos a jóra, s kalandozások folyamán ott segítenek, ahol tudnak akarva akaratlan hozzájárulva ezzel munkánk megkönnyítéséhez.
Begyöpösödött felettesek, önhitt egoista zsarnokoskodók s kevesen, de igaz szívű becsületes hősök kompániája ez az egész mely a világot igazgatja s skatulyázza.
Én csupán egy apró, ám annál olajozottabban működő csavar vagyok a világkormány gigantikus játékában, melyet a világ Haditengerészetnek nevez, s mely rendet teremt minden s mindenki között. Elvileg.
A nevem Percival "kínzómester" az Álomporond haditengerészeti kalózhajó kapitánya.
Sokan hátrahőkölhetnek a nem mindennapi mondaton ám igaz, ami igaz. Szívem szabadsággal telve hajózik előre, kijátszva a felettesek parancsainak határait, Jolly Rogerem pedig maga a béke s igazság jelképe, melyet a világkormány oly bőszen s nagy hévvel védelmez.
Elmélkedek ily s ehhez hasonló dolgok felől, mikor is hallom a jól ismert hangot, amint az árbocmesterem lelkiismeretesen félreveri a harangot, s elkiáltja magát: Kalózok!
Nincs szükség parancsok kiadására, mindenki tudja mi a dolga, s senkit nem lep meg, mikor én a kapitány hátra szaltóval a vízbe vetem magam. Speciális egyenruhám ekkor a cipzárak mentén szétfoszlik a szélrózsa minden irányába, s mint a szél suhanok a fekete zászló felé. Ismeretlen zászló, ismeretlen kapitány, ám ki felvonja a fekete lobogót a kormány ellensége s nincs kegyelem, elvileg.
Hirtelen dördül az első sor ágyú, amint a kalózok hajóm felé céloznak s tüzelnek, s elégedetten mustrálom, hogy mindegyik mellément.
Kiugrom a tengerből egyenesen a fedélzetre, hófehér egyenruhámról csak úgy ömlik a víz, amint állok körbevéve harcosokkal s várom, hogy támadjanak.
Unottan nyomatom a szokásos rizsát a haditengerészet nagyságáról, a békéről s a letartóztatási rendelet felől. Mintha kicsit is számítana. Várom a reakciót, mely dönt a sors felől, a kapitány s legénysége sorsa felől.
Csinos, fiatal leány a főnök mely meglep. Hosszú rózsaszín haja csak úgy lobog a szélben s elképesztően jól áll számára a kapitányi uniformis. Amint rám néz kedvesen, látom, alig fogja vissza a kuncogását. Figyelem a testbeszédét, mozdulatai rándulását, hangjának tónusértékeit s a pillanat tört része alatt felállítom a jellemképét és nem tetszik, amit látok. Nem szeretem a harcot, sőt gyűlölöm, ám mint oly sokszor ezúttal is elkerülhetetlen. Legénységem ez alatt közel ért s éreztem amint a csáklyák a hajó oldalának vetődnek s haditengerészeim áttérnek az ú hajónkra.
Elmúlt a beszéd ideje, elkezdődött a harc. Parancsaimat tökéletesen végrehajtották az emberek, nekem csak az engem támadó ostobákat kellett harcképtelenné tennem.
Könnyedén győzünk, az ellenség elfogva, s ekkor kezdődik hajóm különleges procedúrája a részletes kikérdezés. Beszélgetésnek induló bájcsevej ez, hol csak én veszek részt, s az elítélt, s a csalánsejtjeim. Csakhamar végzek s eldöntjük a kalózok sorsát. Módszereimnek vannak bírálói, vannak csodálói, ám hatásosságukat nemigen vonják kétségbe. Az egész kalózhajót kifosztjuk, minden kis rést átnézünk, minden élelmiszert, s kincset. Természetesen eme vagyonnak csak értéktelen töredékét szolgáltatjuk a tengerészetnek, a nagyját megtartjuk, akárcsak a kalózlegénység arra érdemes tagjait is. Sajnálatosan ezúttal senki nem volt méltó, hogy legénységem rézévé váljon, így hangos sírás, rívás közepette akasztjuk fel "nemes" ellenfeleinket saját hajójuk árbocára, majd szélesre eresztjük a vitorlákat, hadd hajózzon egy újabb kísértethajó az óceánon.
Általában egy kis lelkiismeret furdalás nyomaszt ilyenkor, főleg mikor egy csinos hölgyet kell látnom lógni holtan, kiguvadt szemekkel, ám ezúttal elkerülte szívemet az érzés. A félholt fiatal leányzó a karjaimban pihent. A hajófenékben találtunk rá, több sorstársnője rothadó hullája fölött, kiknek egy-egy végtagja már hiányzott. Elképesztő lelkierőt vehetett igénybe a túlélés, ám eme lánykának sikerült. Óvatosan viszem végig a fedélzeten a gyenge, szinte haldokló testet s fektetem bele a kapitányi ágyba hadd pihenjen. Az új alapanyagokból, azonnal kiadom az utasítást valami tápláló s finom étek készítésére (természetesen az egész legénység részére) Aminek hála egyből szívükbe fogadták a lányt, s a munkát is jobb kedvel végezték.
Szeretem a legénységem, olyanok akár a családom, mindenki. Bíznak bennem, s bízok bennük, ismerik a múltam s ismerem az övékét, mindenkiét egyesével.
Oly érdekes dolog az emberi múlt, oly bizarr, kétes események tárháza lehet.
A Fiatal leány, álomba merült valószínűleg hónapok óta először nyugodtan, s most merhet először egy szebb jövőről álmodni.
Én magam pedig egyszerűen kiülök a hajó orra elé. Bizarr tudom, ámde az én hajómnak nincs orrdísze. Nincs cicomás sellő, vagy patinás szerkezet, nincs semmi, csupán egy régi, ámde felettébb kényelmes szék, érzékelőim kellemesen súrolják a vizet mikor leülök, s nézem a horizontot. Bámulom a végtelen óceánt, a tengert mely otthonom s gyötrelmeim állandó helye. Nézem a víz s az ég találkozását, ahogy az élet ki kikandikál a nagy kékségből, s ahogy szigetek tűnnek fel, s távolodnak el. Imádom s gyűlölöm ezt a látványt, a látványt mely az első kép volt tudatomba, s melynek varázsát a fájdalom kínzó karjai zúzták szét, egy örökkévalóságig. Ekkor hasít belém a régi seb, s ahogy nekidőlök a háttámlának hangosan felszisszenek. Elbambultam... Soha senki és semmi nem érhet a hátamhoz...
Újra a horizont felé nézek, s miközben sóhajtok elvigyorodom. Oly ironikus ez az egész.
Itt ülök, a hajóorrban, ott hol életem kezdetét töltöttem magányosan, rettegve, élő díszként.
Nem tudom, hogy mi történt pontosan, igazából még halovány elképzelésem sincs a miértről, vagy a hogyanról. Pedig eme kérdésekre a válasz szinte mindennél többet érne számomra.
Gyermek voltam még "egy félelmetes szörnyeteg", mint hallottam sokszor"Ki számtalan társammal végzett mire elfogtuk, de megérte". Már élő legenda volt akkoriban, majd tizenkilenc évvel ezelőtt Cocytus, a jelen egyik legsötétebb lelkű kapitánya, s valahogy elfogott. Nem emlékszem mi történt, csupán a tehetetlenségre, ami akkor fogadott mikor magamhoz tértem. Érzékelőim, csápjaim bele voltak építve a fába, testemet pedig egy szépen megmunkált bordakosárhoz rögzítették. Mozdulni sem bírtam, s a kapitány élvezte fájdalmam látványát.

Egyedül állt velem szemben mikor hallottam a szavait, mit az évek során még oly sokszor, "Te vagy az első". Sose értettem mire célzott, ám a harag s a gyűlölet nem is engedett semmit gondolni. Nagyjából négy éves lehettem ilyenkor, s tíz éven keresztül voltam rabszolga, a tökéletes mozdulatlanságban. Láttam Cocytus felemelkedését és bukását, láttam a legenda születését. Emlékszem az örömre mikor szépen gyarapodó legénységével a négyszázötven milliós vérdíját ünnepelte, s az új titulust, melyet a kormánytól kapott, "A rothadó tenger nekromantája". Ereje miatt kapta e nevet, mely titokzatosságát mai napig nem tudta megfejteni senki, ám az biztos, szolgálatába tudta állítani a tenger halottainak testét. Emberek, állatok, tengercsászárok, sőt néha még egy-egy legendás sárkány is válaszolt a hívására, így nem csoda, hogy a legesélyesebbek közé tartozott a Kalózkirály cím megszerzéséért. Oly fura hogy egy ilyen velejéig romlott gonosz lény, ki képes volt tíz éven át fogva tartani egy álmodozó volt. Gyakran kiült fölém, a hajóorr fölé s bámulta a tengert az One Piece-t keresve a legendás kincset. " Te vagy az első" mondogatta folyton nekem. Kezdetben kérdezgettem, hogy érti ezt, de a válaszok hiányában felhagytam vele, s egy idő után már ha akartam volna se tudtam megszólalni. Ahogy az idő telt a hajó egyre koszosabb volt, s közelemben a veszély miatt, mit karjaim jelentettek nem takarítottak, így az algák, döglődő mikrobák, férgek szép lassan szétrohadtak, hozzáragasztva engem a fához. Pokoli kínok között teltek az évek, ahogy szinte eggyé váltam a hajóval, ahogy feszült a vékony bőröm s száradt ki, testemből vér szivárgott, de túléltem mindent. Egy halember vagyok, szükségem volt a vízre jobban, mint fajtársaimnak, hisz egy még közülük is érdekes kreatúra vagyok, egy medúza. Testem 85%-a víz. Még szerencse, hogy érzékelőim közül több a vizet érte s azon keresztül fel tudtam szívni némi nedvességet s apróbb halakat, rákokat, amiket lassan emésztve életben maradtam. Bizarrul hangzik, de ez volt létem kulcsa. Ám öt év az öt év, s én feladtam. Fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, eddig is csupán az ösztön vezérelt ám immáron elég volt. Kifáradtam s kilenc évesen a halált vártam, s pont mikor éreztem a jelenlétét meghallottam egy hangot. Kellemes, lágy énekhang volt egy kedves fiatal leány szájából. Nagyjából egykorú lehetett velem, Cocytus leánya Riviere, ki megette az ének gyümölcsét, mellyel oly érzéseket kelthetett bárkiben, amilyet csak akart. Aznap este csodálatos volt. Először hallottam ilyen hangokat, s teljesen átszellemülve hallgattam. Éjszaka volt s a legénység pihent ő pedig a sötétségnek énekelt, nem is tudván arról, hogy én is ott vagyok egy haldokló rabjaként e bárkának. Túl hamar vége lett a zenének pedig valószínű sokáig ott lehetett, mert a hold jócskán fentebb kúszott az égen mire befejezte, én pedig nagyon régóta először, elhalló hangon megszólaltam. "Gyönyörű" Ő megijedt s elfutott, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Azon viszont már annál inkább, hogy másnap ugyanakkor megint elkezdett énekelni, s én áldottam eme földre szállt angyalt. Nap-nap után énekelt nekem s egy idő után meg is szólított. Ő lett az első barátom, s még tehetetlenségemben is valamiféle kellemes színfolt vegyült létembe. Újabb öt év telt el, s szemem előtt Riviere egyre gyönyörűbb lett, öröm volt nézni. A közelében még apja is megenyhült, kinek tettei folyamatban egyre csak rejtélyesebbek lettek számomra. Az újvilág, a Grande Line második fele, s valahogy még engem is büszkeséggel töltött el, mikor megérkeztünk.
Cocytus elérte az ötszáz milliós értéket s rettegett volt, mindenki menekült ha csak meghallották a nevét. Egy kiismerhetetlen szörnyeteg volt, s ezt Riviere is elismert,e ám ő szerette ettől eltekintve, s már csupán ez a tény az én szememben is szimpatikusabbnak tűntette fel fogva tartómat.
Már nem éreztem a fájdalmat, immáron hátam eggyé vált a hajóval, s a Shin Sekai magas hullámainak hála elegendő vízhez jutottam. No meg Riviere is gyakran hozott nekem az életben maradáshoz szükséges dolgokat.
Az életem elviselhetőbbé vált, mígnem az éj be nem köszöntött s mindenki nyugovóra nem tért, s a gondolataimban Cocytus képe nem villant fel s gyűlöletem ilyenkor újraéledt. Mikor annakidején átkeltünk a Red Lineon láttam a halembereket, hogy milyen életet élhetnék a szabadságban, s ez fájdalmat keltett lelkemben. Szabadságra vágytam, mozgásra, kalandokra, harcra. S végtelen igazságra!
Az igazság s igazságtalanság kérdése szép lassan az őrület szélére vonszolt, ám nem érdekelt. Miért történik ez velem, mi az igazi igazság, létezik e? A kalózok szabadok miért? Az álmaikat követik s békében hajóznak vagy akár rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak miért? A haditengerészet ugyanezt teszi miért? Nem értettem, s ez az értetlenség szülte meg saját válaszomat a kérdésre, válaszomat, mely egy olyan értékrendet engedett létrejönni, mely a tökéletes köztesség a tengerészet s kalózok között.
Ilyesfajta gondolataimból csupán Riviere éneke volt, mely békét hozott s vágya, hogy szabadságra leljek, ám apja nem egyezett bele soha s csak hajtogatta folyton: "Ő az első."
Gyűlöltem őt ezért, ám tehetetlenségemben semmit nem tudtam tenni. Ám ez tíz hosszú év elteltével megváltozott.
Hatalmas vihar tombolt azon az éjszakán, s én élveztem a vizet, meglepően jó kedvem volt, majd létem első szakasza véget ért...
A hullámok mellett Cocytus bárkája szinte eltörpült, de kitartottunk. Még Riviere is aktívan részt vett a hajó féken tartásában mikor megjelent az a sötét árny. Sosem láttam hozzá fogható teremtmény, gigantikus szörnyeteg volt, s amerre ment a tenger megőrült. Felénk nézett s mintha csak a hajót észre sem vette volna, mint ahogy az ember sem veszi észre a hangyát, szinte átlépett rajtunk.
Sose feledem a félelmet amint fenséges alakját bámultam. Leírhatatlan méreteit, hatalmas csápjait, bordós fejét, átható szemét. Sosem láttam hozzá hasonló lényt. Szinte isten volt közöttünk, amit áthaladt a legendás kalóz hajóján, még sanda pillantást se vetve felénk. S Cocytus meséje itt véget ért.

Hatalmas zűrzavar volt, ahogy hajó darabokra szakadt, mindenki ordított, reszketett, sírt tehetetlenségében, a legendás legénység pedig szép lassan vízbe fúlt. Láttam a káoszt s tehetetlen voltam. A hajóorr eleje eltört s én a víz alá merültem. Láttam a merülő embereket, s ekkor pillantottam meg Rivieret, ahogy nyitott szemével rám néz, s kétségbeesetten, mint valami kő süllyed lefelé. Azonnal nekiveselkedem, hogy ússzak felé, s kimentsem, ám valami visszaránt. Kétségbeesetten tudatosult bennem, hogy a deszkák még mindig a hátam részét képviselik, s fenntartanak. Kétségbeesetten próbálok alámerülni, de hiába. Végül csápjaim nyújtom felé kétségbeesetten, s majdnem elérem, ám mégse. S látom, amint lassan, szemében egyre levesebb élettel merül alá a semmibe. Tehetetlenül nézek előre a mélybe, s a vízben tökéletes látásommal a legvégsőkig követem a lányt, első s egyetlen barátomat, amint arcára kiül a halál.
Tehetetlenül sodródom, értelmetlen gondolatok közepette a tagadás állapotában, mikor hirtelen valami rám nehezül. Felnézek s Cocytust látom a hátamon. Belém kapaszkodik, hogy fennmaradjon s hirtelen eltölt a gyűlölet, ám azonnal el is múlik a gyász s fájdalom miatt. Az ő tekintete is üres, arcát a víz teljesen szétáztatta ám vörös szemei alapján tudja mi történt, s csöndesen, tehetetlenül akárcsak én, a hátamra borult.
Felfoghatatlan az egész, s elképzelni sem tudtam meddig sodródhattunk, mikor is Cocytus megszólalt. Hangjában nyoma se volt az erőnek amint Log Pose-jára nézet s megszólalt. "arra" mutatta az irányt, s én elkezdtem hajtani a sziget felé.
Apró kis szigetecske volt, s mikor partot értünk Cocytus ökölbe szorította a kezét s egyetlen csapással forgácsosra törte a hátammal szinte eggyé vált rothadó deszkákat, s amint az iszonyú fájdalom elmúlt különös érzés kerített hatalmába, a szabadság érzése mely egy pillanatra felülírta a szív fájdalmát. De a veszteség erősebb volt.
Összecsuklottam, ám Cocytus felrángatott s én az elképesztő régen használt csápjaimmal meglepő mód felálltam. Ekkor biccentett, hogy kövessem s én erőtlenül szót fogadtam. Valamiért nem éreztem már ellenségnek, csupán egy hozzám hasonlóan meggyötört embernek.
Kopogás volt mi hirtelen felrázott gondolataimból, s egy hatalmas ajtót pillantottam meg magam előtt rajta egy szimbólummal minek látása valamiért fenséges érzéssel töltött el, majd oldalra néztem, s falon megláttam egy hatalmas feliratot, melyet nagy nehezen kibetűztem "Igazság" (Riviere próbált olvasni tanítani) feliratot. Ekkor fogtam fel, hogy egy Haditengerészeti helyőrségnél vagyunk, s döbbenten néztem Cocytusra kinek célja világos volt előttem. "Te vagy az első, élj!" mondta halkan, majd kiözönlöttek a tengerészek s elfogták, megverték s engem valamiért dicsőítettek. Én voltam, aki elfogta elvileg, volt "kapitányom" vallomása alapján, s bizonyíték volt a mellén, hasán s egész testén éktelenkedő borzalmas, gennyes forradásnyomok, amiket akkor okozhattam, amíg rajtam feküdt a tengeren, s én észre sem vettem. Kitüntettek, s felajánlották, hogy teljesítik egy kívánságomat, s én ekkor erőt vettem magamon. Eddig csupán hánykolódtam a tengeren ám lehetőséget kaptam arra, hogy tegyek is valamit. Hirtelen féloldalasan elvigyorodtam, életem során valószínű először és lágy mézes-mázas, ám mégis erős hangon megszólaltam, mely még inkább megdöbbentett, ám a katonák számára imponálóan hathatott, mert elmosolyodtak, s közben hálát adtam, hogy az a híres, halemberekkel szembeni rasszizmus itt már nem olyannyira elterjedt.
- Az Igazság hőse akarok lenni! Kiképzést akarok!
A kérésem tetszhetett nekik, s mint kiderült egy igen magas rangú tengerésszel beszéltem, ugyanis egy ajánlólevéllel elküldött a Chipper Pool ifjoncainak "iskolájába" s megkezdődött új életem első napja.
Idősebb voltam annál, mint általában, azok akiket felvesznek ám ez nem érdekelte őket. Egy idősebb, már összeszokott társasághoz kerültem, mindegyikük erős volt s ideológiailag beteg. Kínoztak, fájdalmat okoztak, nem csak a tanulók ám a kiképzőtisztek is, minthogy gyengébb voltam mindenkinél. Ám nem zavart. Viszonylag hamar megerősödtem, bizonytalan szárazföldi mozgásom pedig egyre kifinomultabb lett, elsorvadt izomzatom pedig egyre inkább a használhatóság jeleit mutatta. Mikor a többiek aludtak én akkor is edzettem nem is csupán, hogy behozzam az időből eredő lemaradást, hanem a fajomból adódót is.
Ekkor lettem először tudatában fizikai valómnak, testem felépítésének, melyből egyértelműen kiderült, nincsen a normális értelemben vett csontvázam, belső szerveim vizenyősek, könnyen támadhatóak. A testem mégis legkülönösebb eleme, a vér hiánya. Nyolcvan százalékban testem víz, a maradék egyfajta bőrszerű kocsonyás réteg az agyam, mely víz keringető szervként is funkcionál, mellette izmok s belek. Egyszóval fizikai támadások ellen hihetetlenül védtelen vagyok, egyetlen életlen kardcsapás is könnyedén vesztem okozhatja, s ezt nem hagyhatom. Viszont a legnagyobb gyengepontom a hátam, minthogy a fának nyomás miatt szinte teljesen elroncsolódtak az ottani sejtek, szinte egy karcolás maradandó károsodást okozhat.
Ebből kifolyólag mestereim nem voltak rest azt támadni, s rengeteg szenvedés után, már képes voltam kitanulni a védelmét. Vicces, hogy a sose fordíts hátat az ellenfelednek mondás, az én esetemben kötelező betartással jár.
A Rokushiki, a Chipper Pool titkos technikája, mind hihetetlenül erős fegyverek, s én önfejűségem miatt egyiket sem tanultam meg rendesen, ám egyedül a tekkai az, amit komolyan próbáltam elsajátítani, s amire rá kellett jönnöm, hogy számomra ezzel a testfelépítéssel lehetetlen. Tanáraim s társaim próbálták belémsujkolni a technikákat, ám én az egyediségre törekedtem, s a Rokushiki elméleti technikáiból létrehoztam egy egyedi harcstílust, amire csak én vagyok képes.
A testem könnyebb, még a víz ellenére, is mint az ember, nagyjából negyven kilót nyomhatok, ami még egyszerűbbé tette a Geppo továbbfejlesztését, úszássá. Mikor először meglátták a technikát még a kiképzőtiszt szájából is kiesett a szivar, ahogy szinte úsztam a levegőben. Több „száz” csalánsejtekkel teli csáp, nyúlvány képezi nagyjából a kezem s lábaim, ezek egy részének ritmikus, hihetetlen sebességgel történő mozgásával elképesztő sebességgel tudok a repülve haladni, miközben a shigan technikát továbbfejlesztve a csápjaimat egyfajta mérgező golyószóróvá vagyok képes alakítani. Mérgemet is bevizsgálták az orvosi laborokban, s meglepődtem az eredményen. Kezdetben csak pokoli fájdalmat okoz, majd szép lassan szinte beleég a bőrbe akár valami sav, s ha az ember nem megy orvoshoz bizony szívroham, s agyvérzés is végezhet a szerencsétlennel.
Öt évet töltöttem intenzív edzéssel mikor is kiérdemeltem a fekete zakót, s vissza is utasítottam azt mindenki megrökönyödésére. A tengert választottam, s ismert erőmre s korábbi "kalózfogásomra" hivatkozva, rögtön az alparancsnoki pozíciót kaptam.
Persze nem ment minden ilyen zökkenőmentesen, végtelen papírmunka, és protekciókiépítés eredménye, ám a végén elértem a célom.

Este van, miközben hajó hánykolódik a tengeren, s én csupán a megmentett lányon töröm a fejem, valami nem stimmel vele, érzem. Megfordulok az ágyban miközben felszisszenek, ahogy a priccs a hátamhoz ér s idegesen felülök. Útálok aludni.
Hirtelen kellemes, lágy hangot sodor felém a szél egy jól ismert, gyönyörű énekhangot, Riviere dallamát. reménytelin megyek ki az esőbe, a hajóorrba a hang után, ám Riviere sehol, csupán megmentett utasunk énekel. Meglát, majd elmosolyodik s integet felém. Úgy tűnik visszatért az életereje.

Miután végeztem a kiképzéssel jártam a városokat, tapasztalatot gyűjtöttem az emberekkel való kommunikációról s megtanultam a gesztusok erejét. Hamar népszerű lettem az emberek körében, valamiféle ösztönös sárm hatására. Ekkoriban hallottam először éneket Riviere halála óta. Ugyanazt az ismerős, gyönyörű hangot, mely oly sok éven át tartotta bennem a lelket. Hát megmenekült!? Éreztem szívem izgatott zakatolását, majd remény vesztett döbbenetét, mikor egy vénember dúdolását véltem a vágyott hangnak. Azóta is őt hallom minden énekhangban, s olyankor mikor rágondolok, ez megnyugtat.
Gustav Max haditengerészeti kapitány alá lettem beosztva, ki hírhedt volt igazság iránti elkötelezettségéről, érdemeiről, s hirtelen haragjáról. Folyton öngyilkos akciókba kezdett, s sose kérdezett, csak cselekedett. Több tucat bandát kapcsoltunk le együtt, s minden alkalommal egyre furcsább érzés kerített hatalmába.
Fél évet töltöttem alatta, majd meguntam a módszereit, megöltem a hozzá hűséges embereket felakasztottam, s egy szimpatikus kapitány nélküli kalózlegénység embereit felvettem a helyükre. Ez egy fárasztó mese, melyet csak én és az embereim tudunk, egy hétpecsétes titok.

Hirtelen villámcsapás a viharban, s megláttam a véres kardot a lány kezében, s körülötte több nemes barátomat, kalózokat, tengerészeket egyaránt. A társaimat, holtan. A lány tekintetében őrület égett s így, az ártatlanság álarcát levedve felismertem a plakátokról. 220.000.000 Beli értékű "Áldozat" Athene. Hányan bedőltek már csapdájának, kalózok és tengerészek egyaránt. Menekültként jön s mindenkit elpusztít. Valószínű a kalózhajó volt az eredeti célpontja, ám nem zavarta ez a kis változás. Újabb villám, ez volt jel s mindketten nekiveselkedtünk egymásnak. A gyásztól könnyes szemem haragtól égett, mikor meglepetésére felugrottam a levegőbe s úszni kezdtem benne, fel a levegőbe, majd onnan gigantikus fájdalmas bombakánt zuhantam alá, mérgező csápjaimmal a pedig az arcán kívül mindent beterítettem. Könnyű és gyors győzelem.
Tipikus cselszövő, ki intellektusa s szerencséje nyomán vitte valamire az életben eddig...

Kinevezési ceremónia ünnepélyes volt, mikor is több sorstársammal egyetemben Kapitánnyá neveztek ki. Kiépített protekciós hálózatomnak hála, új embereimről senki nem érdeklődött, s volt felettesem hajóját megkapván, büszkén hajóztam a végtelen óceánon. Számtalan kalózzal találkoztam utamon, mindet megismertem, a szimpatikusakat elengedtem, az ellenségeseket kivégeztem. Utóbbiból volt bőven ahhoz, hogy ne szúrjon szemet a ténykedésem, ám így is kivívtam többek ellenszenvét. Ám azon becsületes, tényleges igazságtisztelő tisztek megbecsülését is.
Athene teste vonaglott fájdalmában a csápjaim között, s én egy kis fiolát vettem elő a tarsolyomból, ellenmérget, s gondosan megitattam a lánnyal. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Ezúttal borzalmasabb szenvedés vár rá, még az én módszereimnél is. Megmaradt embereimmel céltudatosan indultunk el a nagy háromszög felé, Marineford, Eines Lobby, és az úticélunk, Impel Down felé.
Nem kell tárgyalás, ezúttal nem, néhány Den-Den Muhi hívással elintéztem a dolgot, ráadásul a fegyőrök többsége jó barátom, igaz, én magam még sosem jártam a nagy börtönben.
Partot értünk, s nyaka köré tekert csápokkal, dicsőségteljes léptekkel vonszoltam végig a lányt a folyosókon, rabok százait hallgattatva el jelenlétünk. Athene alig lélegzett, s alig bírt beszélni a fájdalomtól, ám könyörögni kezdett. Szavai azonban sajnos, nem érték el a szívemet.
Egyre mélyebbre vittem a lányt, át a tűz és a jég birodalmán, szörnyek vizslató tekintete mellett, a hatodik szintre.
Odalent még az én szám is tátva maradt az élő legendák tömlöceinél, ám azért céltudatosan vittem le, s hajítottam be zárkájába a halálra vált rabot
A lány csendben sírt, én pedig elégedett vigyorral nyugtáztam a dolgot, mikor is mély, átható, erőteljes kacagás rázta meg a börtönt.
A hátamon végigfutotta hideg verejték amint előrementem s az egyik sarokcellában, ott ült ő. Még így, elrabolva is fenséges volt alakja, s büszkén düllesztette ki mellsőtestét, min csápok nyomták rá bélyegüket egy életre.  Kezeit s lábait tíz tengerkő lánccal fogták a falhoz,  körötte mégis holttestek hevertek, rabokéi akiket egy cellába zártak vele s túl közel merészkedtek hozzá.
Mélyen a szemébe néztem, majd lassan arcát fürkésztem, mely még inkább olyan volt, mint egy koponya, egy bizarr, meg megránduló, zöld aszott bőrt viselő csontréteg, melyből kidüllednek a hatalmas erőt sugárzó szemek.

Széles, szinte ajkatlan szája vigyorba fordul, ezáltal előtérbe helyezve ijesztően tökéletes fogsorát
- Te vagy az első… Mondta, s valahogy hihetetlen, földöntúli nyugalom szállt meg. Cocytus látványa erőt adott, s vidám tisztelet hatolt belém.
- Mit jelent ez? – Kérdeztem meg ismét, mint oly sokszor azelőtt, ugyanazzal a reménnyel mint mindig, hogy ezúttal megkapom a választ.
- Túl sokat ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni… - Volt kapitányom hangjából meglepő melegség áradt. - Kezdetben Te voltál az első, akinek a szemében megláttam ugyanazt, mint a sajátomban hajdanán, majd te voltál az első, akiről tudtam, hogy minden szenvedés ellenére, sose árul el, te voltál az első, akiben őszintén meg tudtam bízni, majd te voltál az első, aki rajtam kívül szerette a lányomat. Te voltál az első, aki megmentette az életemet. És te voltál az első, akiért képes voltam feláldozni az enyémet. És te vagy az első, akire így, érettebb, koros fejjel, büszke lehetek.
Éreztem, hogy gombóc gyűlik  a torkomban, s szemem fájni kezdett a visszatartott könnyektől. Egész életemben próbáltam gyűlölni ezt az embert, ám sose ment igazán. Egy kegyetlen szörny volt, ám mégis, valahol szerettem. Egy hang nem jött ki a torkomon, csupán a szemeimből záporoztak a könnyek, s döbbenten láttam, hogy Cocytus erőteljes, hatalmas szeméből szintén.
Az emlékek, a büszkeség, a felismerés, a gyász, s ez a bizarr férfiasság mind egyszerre nyomta rá a bélyegét a két emberre, kik sose mutattak gyengeséget.
Végül én törtem meg a csendet:
- Gyakran hallom Riviere énekét. – Nem tudom miért mondtam ezt, ám Cocytus nem igazán lepődött meg a dolgon.
- Én is hallom, akárcsak mindenki más, ki valaha hallotta őt énekelni. Rengeteget agyaltam a dolgon, volt időm rá, míg rájöttem, ez a gyümölcsének az utóhatása. A hangja belemászott az agyunkba. Ez egy átok mindazoknak, akik csupán hallották, s egy áldás azoknak, akik szerették. Számunkra ott van minden dalban, s dallamban, minden hangszer felcsendülésében, minden vidám zsivajban fájdalmas kántálásban. A részünk.
Megelégedtem ezzel az információval, s valahogy vidámság költözött a lelkembe. Ezután hosszan beszélgettünk a múltról, a miértekről, kivel mi történt ezen idők alatt, s meglepetten tapasztaltam, hogy oly jól szórakozom, mint ritkán. Cocytus. Leggyűlöltebb ellenfelem, kínzóm, életem elrablója, megdöntője, majd megmentője. Riválisom, barátom, mentorom, apám helyett apám.
Fel sem tudom fogni mennyi idő telhetett el, mire kiértem a nagy börtön falai közül. Nem kérte, hogy szabadítsam ki, s én nem ajánlottam fel. Mindketten tudtuk, hogy odavaló ahol van, s különben is, egyiket a nagy öregek közül sose engednének szabadon.
Ezután minden kalandom után visszatértem a börtönbe, s ő ott várt, üdvözölt, meghallgatott s tanácsot adott, s én hálásan fogadtam minden szavát.
A nevem Percival Kínzómester, az Álomporond Haditengerészeti hadihajó kapitánya. Célom hogy az én ideológiámat zengje a tenger, hogy én legyek a haditengerészet feje, majd megtalálván az One Piecet a kalózok királyává váljak,  utána pedig elpusztítván az ostoba nemeseket egy új kor kezdődjön el a tengeren. S ezt meg is fogom tenni.
Vissza az elejére Go down
Z
Adminisztrátor
avatar

Hozzászólások száma : 111

Karakterlap
Tapasztalatpont:
100/100  (100/100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő
Befolyás
Intelligencia

TémanyitásTárgy: Re: Percival az Álomporond Tengerészeti Kalózhajó Kapitánya   Szer. Május 27, 2015 8:34 am

Szia:D

Nos, eljött ez a pillanat is. Érzed ugye? a tenyered izzad, a szád száraz és csak az izgalom tart feszülten, hogy mégis mit mond a lila hajú fazon aki eddig húzta a fórum megnyitását. Mindegy, nem rizsázom, had szóljon.

A lelkembe tapintottál. De most komolyan. Semmi adminos fényezés és semmi "tessék egy cukorka, mehetsz játsztani", ez nem a kenyerem. Én emberként olvasom. Na szóval, élvezetes volt és a leírások szinte filmként peregtek végig a tudatom vetítővásznán.
*Lelki szemei előtt látja ahogy Percival a csápjaival szorongatja a gigáját amiért nem tér a lényegre, csak érzelgősködik.*

Oké oké, lássuk a száraz tényeket.
Én elenyésző helyesírási hibát és elgépelést láttam, és ez a 220 milliós csaj is érdekes volt. Legyőzted, az oké. Mondtad is hogy milyen kis számító és hogy ez az erőssége, de akkor is, picit irreális volt a szituáció.
Szerintem ennyi hibát ép elég említeni (más amúgy sincs). Szóval, eljött a nagy pillanat hogy kimondjam. Tény, egy ici-picit elvetetted a sulykot, de ez talán még elmegy.
*Z érzi hogy a feje el fog lilulni ha nem böki ki a lényeget*
Oké! Itt az idő! Vegyél egy nagy levegőt! Fordulj meg háromszor! Állj fejre!
...
Értem, csak ne nézz így!
...

Az előtörténetedet ezúton elfogadom! És mivel élsz a haditengerészek számára nyújtott limitált kapitányi kezdés lehetőségével, ezért hát Vitorlát bonts! fel azzal a sirályos lobogóval és rázd gatyába a népeket!

Pénzed: 50 000ß
TP: 4700 (aztán nem szekálni a kisebbeket vele mert még én megyek utánad XD)
Szinted: 4 (a TP-ből kifolyólag)

Erő: 85
Befolyás: 90
Intelligencia: 165

Jaj! Ez majdnem kimaradt. A kezdési akcióból kifolyólag két pörgetésre van lehetőséged.

Jó játékot kívánok!
Vissza az elejére Go down
http://onepiece.hungarianforum.com
 
Percival az Álomporond Tengerészeti Kalózhajó Kapitánya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Genki (Djuka) Matari
» Művészeti és tudományos negyed
» [Event] Halálfej Joe
» A hírszerzés
» Vörös Koponya (elhunyt)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: