HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Buster Đ. Will

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Buster Đ. Will

avatar

Male Hozzászólások száma : 1

Karakterlap
Tapasztalatpont:
2000/3100  (2000/3100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő130
Befolyás60
Intelligencia70

TémanyitásTárgy: Buster Đ. Will   Pént. Jan. 08, 2016 11:41 pm

Név: Buster Đ. Will

Faj: Ember (Cyborg)

Nem: Férfi

Kor: 18

Rang: Kapitány

Származási hely: Whiskey Peak (Grand Line)

Tartózkodási hely: Loguetown (Eas Blue)

Felszerelések:
- Ruházat
- Iránytű, távcső, távcsőtok, jegyzetfüzet, toll
- Log Pose
- Cristall Ball (cyborg szem)

Kinézete: Korához képest nem túl magas, de nem is túl alacsony, 175 cm. Inkább vékony alkat, mint sportos. Haját a képen látható módon hordja. Jobb szeme helyén a cyborg testrésze található (fémes színű, gömb alakú tárgy, gyakran kékes fénnyel villan egyet), amit általában egy kendővel vagy szemkötővel takar el. Általában rövidnadrágot, egyszerű minta nélküli sötét tónusú pólót és egy inget vagy pulóvert hord, valamint fekete tengerészbakancsot. Gyakran visel piros, vagy fehér színű köpenyt is, amivel kalóz mivoltát igyekszik hangsúlyozni. Mindig visel övet, hogy legyen mihez csatlakoztatni a távcsőtokját és felakasztani a füzetét (ezt egy vékony fémlánccal szokta megoldani).

Jellem: Imádja a napfényt, a tenger illatát és a szórakoztató előadásokat. Első ránézésre kedves és életvidám típus. Mindig szívesen ismerkedik új emberekkel, de megvan a rossz szokása, hogy az „útitársat” látja minden második emberben. Szeret viccelődni, amiből már számtalan problémája származott, ugyanis elég csípős humora van. Valahogy mindig kipuhatolja beszélgetőpartnerei érzékeny pontjait és nem habozik egy-egy rosszmájú viccel vagy frappáns odamondással megkockáztatni, hogy akár meg is sértődhetnek (például egy szégyellős lányt igyekszik minél inkább zavarba hozni). Ha harcra kerül a sor, sosem veszti el a hidegvérét, mindig igyekszik a végletekig magabiztosnak mutatni magát. Gyakran szokott már-már direktből villantani egy kaján, magabiztos mosolyt az ellenfeleinek. Sosem mutatkozik be kalózként, mert úgy érzi, hogy az öltözetéből és a viselkedéséből ez egyértelműen kikövetkeztethető (de ezzel kapcsolatban még senkitől nem kapott megerősítést). Mindig keresi ellenfele gyengepontjait, és úgy legyőzni, hogy neki minél kevesebbet kelljen izzadnia. Kalózként megveti azon „kollégáit”, akik félreteszik emberi mivoltukat, hogy több kincset és hatalmat szerezzenek, de nincs túl jó véleménnyel a Világkormányról sem, ami szerinte túl sok zsarnokot és törvényesen garázdálkodó banditát enged levegőhöz jutni.

Egyébb: Cyborg testrésze: Crystall Ball
A jobb szeme helyére készült miután elvesztette. Pontosan illeszkedik a szemüregbe, és pislogáskor is képes a használója zárni a szemét (ez felelős az eszköz felszínének tisztán tartásáért is). Alapvetően fémes színű, középen a pupillához képest sokkal nagyobb áttetsző résszel (ennek segítségével használható a Crystall Ball látásra), míg oldalt a fém borítás alatt a fénykibocsátó és energiatároló egység, valamint a szem irányításáért felelős részek találhatók. A gömbből több drót is vezet használója testének különböző pontjaiba a karon, lábon és törzsön az idegek mentén. A használó rekeszizma mellett található a tartalék energiatároló egység is, szükség esetén ezzel lehet feltölteni a szemet, valamint a fölösleges energiát is elraktározza, megakadályozva az esetleges túltöltődést. A drótok tartják helyén a szemet, közvetítik a használó utasításait az eszköznek. Emellett ezeken a drótokon keresztül lehet a szemet energiával ellátni, ugyanis amikor a használó testét áramütés, vagy hőhatás éri, a vezetékek összegyűjtik őket és az energiatároló egység felé vezetik (a hőenergiát a tartalék energiatároló egység képes elektromos energiává alakítani).

Előtörténet:
A nap első sugarai vadul, boldog-boldogtalant nem kímélve hatoltak be az ablakok jelentéktelen üvegein. Gyönyörű volt a napfelkelte a Grand Line előszobájában, de a legtöbb ember egyszerűen nem veszi észre a természet eme remekműveit, miközben munkába igyekszik. Igaz, a tengeren, ahol az „időjárás” leginkább a természeti katasztrófákra és a hajósokat ért számtalan szerencsétlenségre utal, talán bölcsebb volna úgy gyönyörködni a reggelben, hogy „Most MÉG milyen szép időnk van!”. Loguetown ugyan csak a Grand Line bejárata, de az itt élők túlnyomó többsége nemegyszer fordult már meg a világ leghíresebb tengerén, és nem sokan tértek úgy vissza, hogy csupa szépet meséltek volna az ottani klímáról. Száz szónak is egy a vége, az emberek figyelmét nagy ívben elkerülte a napfelkelte. Azaz majdnem minden emberét. Jómagam egy ház tetején ülve figyeltem ezt a csodás jelenséget. Már lassan 1 éve rostokoltam Loguetownban. Hogy hogy kerültem ide? Hát, az egy igencsak hosszú történet.
Még valamikor nagyon régen a Red Line túloldalán tengettem mindennapjaimat a mesebeli Whiskey Peak városában (igen, ironikus, hogy szinte pont ugyanolyan messze van a hegységtől a két város). A szüleim kocsmát vezettek így elég gyakran találkozhattam utazó kereskedőkkel, nagyravágyó kalandorokkal, és persze a haditengerészet és a kalózbandák hajósaival. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna: szokványos reggelnek indult, amikor az öreg Lante-bá, a falu legtehetségesebb halásza fejvesztve rohant végig a város utcáin.
- KALÓZOK! KALÓZOK!
A felbuzdult város nyomban körülállta és elkezdte kifaggatni.
- A…a…a Red Line felől! Már a kikötéshez készülődnek!!
- Nyugodjon meg, kérem, hiszen állandóan erre járnak. Ezúttal hányan térnek be megpihenni? – jegyezte meg kedvesen a helyi fogadós felesége.
- Le…le…legalább 10!
- Ember?
Az öreg csak a fejét rázta, majd nyelt egy nagyot és kibökte a választ, amit pár másodperc döbbenet után az egész város meglepődve ismételt meg.
- HAJÓ?!?!
Az utcákon úrrá lett a káosz. Senki sem értette, miért özönlik ide egyik napról a másikra egy egész seregnyi haramia. Túl sokat nem kellett várniuk, hiszen röpke fél órán belül kikötöttek. A sok kalóz, a szedett-vedett tengerjáróktól egészen a rangosabb kinézetű, a jövőben igencsak magas vérdíjra számító tengeri banditákig, mind-mind a városba tartott, hogy ellátmányt vegyen fel, és szállást béreljen, vagy csak mulasson egy nagyot, mielőtt elkezdődik hosszú útja a Grand Line-on. A vendégek megállás nélkül csak azt skandáltál, hogy „Én leszek a Kalózkirály!”, meg hogy „Biztos megtalálom a One Piece-t!”. A nagy forgatagba a városka lakóinak épphogy sikerült megtudnia, mi is történt a elmúlt napokban: kivégezték Gold Rogert, a legendás kalózt, aki utolsó szavaival a tengerre hívta a bátor és merész kalandorokat. Így már nem is volt annyira meglepő, hogy az ezt követő napokban a hajók tömegesen keltek át a Grand Line-ra, és vágtak neki a hosszú útnak, aminek végén a legnagyobb kincs várja őket.
Igen, biztosan így történt. Ha nem mesélték el nekem a szüleim százszor, akkor egyszer se. Akkor még elég kicsi voltam, és gyerekfejjel valahogy olyan kép alakult ki bennem ezekről a kalózokról, mint a legbátrabb és legfantasztikusabb emberekről, akiket a föld valaha hátán hordott. Kiskoromban ugyan már nem flottánként, de megfordult alkalomadtán egy-egy kalózhajó a városban. Valahányszor betértek hozzánk, én folyton körülöttük legyeskedtem és a kalandjaikról kérdezgettem. Ők legtöbbször csak nevettek rajtam, esetleg magukat fényezték mindenféle légből kapott történettel. Egyetlen egy ember volt, aki komolyan vette az érdeklődésemet, és beavatott az eddig átélt kalandjaiba. Shanks volt a neve, de az emberek csak „Vöröshajú”-ként emlegették. Amikor elsőnek betért a fogadóba, rögtön megkértem anyát, hogy én vihessem ki nekik a megrendelt italokat. Amint odaadtam nekik a korsókat, ők illedelmesen megköszönték és fizettek. De én nem tágítottam mellőlük, ami hamarosan nekik is feltűnt, ugyanis a beszélgetést abbahagyva rám szegezték a tekintetüket. Ekkor mosollyal az arcomon megszólaltam.
- Kérem, meséljen nekem a kalandjairól!
A banda csak némán hallgatott, páran egymás közt sutyorogni kezdtek. Egyedül Shanks szólalt meg.
- Ó, csak nem érdekel téged a kalózélet?!
Nem válaszoltam semmi, csak némán, komoly arccal bámultam felé. A Vöröshajú erre odaszólt a mellette ülő társának.
- Mit is mondtál, mennyi idő még összeszedni mindent?
- Nagyjából 2-3 nap.
- Ejnye, annyi idő nem biztos, hogy elég lesz minden történetre. – vágta rá pajkos vigyorral az arcán.
Az azt követő napokban a kalózok szinte minden nap visszatértek a fogadóba, így minden nap lehetőségem adódott elképesztő történeteket hallani tenger-császárokról, mesés kincsekről, ádáz csatákról, a kalózok mindennapjainak szépségeiről, fejvesztett menekülésekről, meg miegymásról. Csillogó szemmel figyeltem, ahogy Shanks úgy meséli el nekem a kalandjait, mintha azt a vágyat fogalmazná meg, hogy újra átélhesse őket. De túl szép volt sokáig tartson. 3 nap múlva a csapat készen állt az indulásra, így kénytelen voltam elbúcsúzni tőlük. Jómagam is kimentem a kikötőbe, hogy még egyszer utoljára integethessek egyet a csapatnak. Amikor felhúzták a vitorlákat, utánuk ordítottam.
- VÁRUNK VISSZA TITEKET!
- NINCS AZ AZ ISTEN! TALÁLKOZUNK A GRAND LINE-ON! – búcsúzott el Shanks a tőle megszokott, humoros módon.
Bár a legtöbb ember ezt egy egyszerű vicces megjegyzésként fogta fel, nekem sikerült elindítania a fantáziámat. Attól a naptól fogva arról álmodoztam, hogy egyszer kihajózok, és mesebeli kalandokat élek át. Nem egyszer tekertem a jelen köré egy régi fekete kendőt és játszottam kalózokat a kertben, vagy éppen egy csónakot elkötve kerestem kincset a sziget partja mentén. Kaptam is a fejemre eleget, amikor túllőttem a célon alkalomadtán. Elhatároztam, hogy ha nagyobb leszek, én is tengerre szállok. Hamarabb el is jött, mint vártam. Egyik éjszaka, amikor nem tudtam aludni a vihartól és éppen a párnámmal viaskodtam (ami egy tenger-császárt testesített meg) olyan dolgok történtek, ami örökre megváltoztatta az életem. Miközben a „csatától” kimerülve feküdtem az ágyamon, hirtelen egy éles recsegő hangot hallottam a ház eleje felől. A fogadó régi ajtaját nyitották ki.
~ Mi lehet ez? Apa és Anya már rég alszanak. Vendégek érkeztek volna.
Lépteket hallottam. Nagyjából 3-4 ember lehetett. Ekkor a ház másik végéből halk csörömpölés hallatszott ki. Kibújtam az ágyból és óvatosan kisétáltam a szobámból, figyelve rá, hogy egy deszkát se nyikorgassak meg a padlón. Aztán lassan kinéztem a szobám ajtaján, majd a szám elé kaptam a kezem, mert amit láttam, attól kis híján sikítottam. Négy köpenyes alak állt ott kivont karddal, egyik kezükben pisztollyal. Karjukon egyforma tetoválást viseltek: egy furcsa, kalózjelre emlékeztető szimbólum, körülötte egy „B” és egy „W”. Oldalra fordítottam a tekintetem, és láttam, hogy a mellettem lévő szobából lassan csordogál kifele a vér. Teljesen lebénultam, úgy éreztem mozdulni sem tudtam. Ekkor az egyik alak megszólalt.
- Ti ketten menjetek és nézzétek át a pincét. Te ment és nézd meg a másik két szobát!
Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik.
~ Nem maradhatok itt! Meg fognak ölni! Mit tegyek, mit tegyek!
Ekkor a harmadik alak besétált az enyém mellet lévő szobába. Sikerült kicsit megnyugodnom.
~ El kell tűnnöm innen!
Odarohantam a szobám egyetlen ablakához és kimásztam rajta a hátsókertbe. A főutca felé vettem az irányt, hogy segítséget hívjak, de félúton megtorpantam. Az utca tele volt fekete csuklyás alakokkal. Elözönlötték a várost, minden házban ott voltak. Nem tudtam hova szaladni, egyenesen a kikötő felé kezdtem el szaladni. Odaérve láttam, hogy két nagyobb méretű hajó horgonyzott le, vitorlájukra ugyanaz a szimbólum volt felfestve, mint a tetoválás a csuklyás alakok karján. Zihálva körbenéztem, mikor a hátam mögött a süvítő szélben legyengülve egy kiáltást hallottam.
- Ott van valaki! Kapjátok el!
Bepánikoltam. Oda vissza forgattam a fejemet, hogy mégis merre tudnék elmenekülni. Hirtelen megpillantottam a móló alatt azt a csónakot, amit rendszeresen elkötöttem, amikor kalózosat játszottam. Sietve eloldoztam a köteleket, majd ellöktem a hajót parttól. Fél másodperccel utána már ugrottam is bele, de sajnos nem voltam elég gyors. Az egyik fickó rám lőtt. A golyó egyenesen a fejem felé repült. Szerencsére ijedtemben oldalra fordítottam a fejemet, így a golyó nem talált telibe, viszont a jobb szemem erősen megsúrolta. A hullámok ekkor felkapták a csónakot, benne velem és nagy sebességgel vittek a hátukon a nyílt tenger felé. Fél füllel még hallottam, ahogy az odaérkező alakok egymással beszélgetnek.
- Hova tűnt?!
- Biztos elnyelte a tenger.
Sikerült lehiggadnom. A szívverésem lelassul, majd azzal a lendülettel a hirtelen vérnyomásesés és a fájdalom miatt nagyjából fél órával később elájultam. Utolsó emlékem egy kék ruhás komor arcú fazon, aki egy íjjal és egy tegezzem a hátán, a tenger felszínén áll.
Mikor felébredtem, egy fém borítású kabinban találtam magam. A szemem még mindig iszonyatosan fájt, a golyó az orromat is szétroncsolta, az arcom a csónakba eséstől is több helyen vérzett. Nem bírtam felállni, forgott velem a világ. Kinéztem az ablakon, mindenütt vizet láttam. „A tenger alatt lennénk?” gondoltam magamban. Halkan ugyan, de hallottam, ahogy pár ismeretlen alak a szoba ajtajának túloldalán beszélget.
- Az érzéstelenítő hamarosan már nem lesz elég. Azonnal meg kell műteni.
- Én is tudom, de ehhez Wapol-sama engedélye szükséges. Emlékezz, mit mondott legelőször!
- Igen, de akkor sem várhatunk vele. Várjunk csak!
- Kitaláltál valamit?
- Talán teljesíthetjük Wapol-sama követelését. Várj meg itt!
Pár perccel később a korábban látott íjas fickó nyitott be a szobába egy afro-frizurás ürge és egy zömök, kék hajú szerzet társaságában. Velük volt a másik két alak, akik odakint beszélgettek. Egyforma fehér köpenyt, gumikesztyűt és szemüveget viseltek. Elsőnek a köpcös kék hajú férfi szólalt meg.
- És biztos, hogy ez a hasznomra válhat.
- Természetesen Wapol-sama! Ha engedélyezi, hogy rendbehozzuk a szemgödrét, egyúttal végrehajtjuk a szükséges módosításokat is. Ehhez természetesen igénybe vennénk az ön erejét is. – felelte az egyik köpenyes alak
- Ám legyen. De amint lehetséges, tudassátok a fiúval, hogy az komoly fizetséget fogok tőle kérni érte.
Közben a másik alak odalépett hozzám és a karomba fecskendezett valami injekciót. Nem sokkal ezután újra elkábultam. Csak arra emlékszem, mielőtt a szer kiütött volna, hogy felemeltek az ágyról és átvittek egy sötét, mindenféle berendezéssel és szerkentyűvel teli szobába.
A műtétet követő napon tértem magamhoz. Azonnal a szememhez kaptam, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy már nem fáj. Megnyugodva pislogtam egyet. Körbenéztem. Valami kórteremhez hasonló szobában lehettem. Az ágyam mellett egy éjjeliszekrényen egy tükör, egy pohár víz, valamint egy levél volt. Elsőnek megittam a vizet, majd felkaptam a kézitükröt és belenéztem. Nem sokkal utána a döbbenettől kiejtettem a kezemről. A tükör a földön landolt és ripityára tört. A fejemhez kaptam, hogy a sajátkezemmel tapogatgassam ki, amit láttam. Amint megtapintottam, megnyugodtam, hogy nem hallucinálok, majd sietve felkaptam az összetört tükör legnagyobb darabját, hogy alaposabban szemügyre vehessem magam. A jobb szemem helyén egy fémből készült eszköz volt. Úgy tűnt, képes vagyok vele látni. Miután feldolgoztam a történteket, felvettem a levelet és kibontottam.
~ „Drága kedves ismeretlen kölyök! Amint magadhoz térsz, keress fel engem a hajó központjában. Van jobb dolgom is, mint frissen operált betegekre várni. Üdvözlettel: új urad, Wapol-sama.”
Nem hangzott túl biztatóan, de mivel azt sem tudtam, hol vagyok pontosan, jobbnak láttam követni az utasításokat. Kiballagtam a szobából, majd jó negyed óra bolyongás után rátaláltam a vezérlőteremre. A hajó többi lakója éppen egy térkép felett tanácskozott. Az egyik orvosi köpenyes alak vett észre először.
- Á, hát magadhoz tértél. Jobban érzed magad?
Óvatosan bólintottam. Ekkor többen felém szegezték a tekintetüket, köztük a grimaszoló íjas fickó is.
- Nagyszerű, igazán ígéretes. Nos fiam, remélem tudod, hogy nekünk köszönheted az életed. Ennél fogva elvárjuk, hogy hűséget esküdj Drum királyság törvényes uralkodójának és feltétel nélkül kövesd minden parancsunkat!
- Hát…én…
- Nem, nem, nem, nem. Ez így működik. Te mostmár Wapol-sama alattvalója vagy. Ha jól végzed a dolgod, akkor nem kell majd aggódnod a megélhetés miatt, de az engedetlenséget nem tűrjük. Feltétel nélkül kell behódolnod az uradnak.
- Nem túlzás ez egy kicsit, hiszen még csak gyerek…
- Nem emlékszem rá – szólalt fel a kék hajú köpcös alak – hogy a törvények bármikor is említést tettek volna az illető korára. Minden alattvaló köteles engedelmeskedni az urának. És ezt szerintem bárki képes épp ésszel felfogni. Igaz, fiú?!
~ Mi folyik itt? Mit tegyek? Nem, nem eshetek pánikba…muszáj életben maradnom!
Elkomorodott fejjel néztem fel.
- Természetesen. Parancsoljon velem, Wapol-sama!
- Látjátok, nem kell itt semmi sem megmagyarázni. Mutassátok meg neki a szobáját.
Az egyik köpenyes alak elkísért engem a szállásomhoz, majd beavatott a történtekbe. A hajó, amin voltam, egy tengeralattjáró volt, ami Wapol, Drum királyság elűzött, és most jobb híján kalózkodásból élő királyának tulajdonát képezi. Amikor rámtaláltak, azonnal levittek engem az orvosi szobába, ahol a világhírű orvoscsoport, a Menő 20-as vett kezelésbe. Azonban a királyuk csak úgy volt hajlandó beleegyezni, hogy műtétet végezzenek egy kívülállón, ha neki abból haszna is származik. Hossza tanakodás után az orvosok kitalálták, hogy szememet ért sérülést megpróbálják úgy helyrehozni, hogy egyúttal a kilyukadt és elfertőződött szemgolyóm helyére egy fém részt építenek. Ellátták mindenféle különleges eszközzel, amit Wapol a Boku Boku Gyümölcs erejével a szem előre elkészített vázába épített bele. Így hozták létre a cyborg szemet, a Crystall Ball-t. A következő hetekben megtanultam, hogyan adjak ki a szem segítségével fényt, hogyan tudok vele távolabbra látni a ködben, és hogyan tudom vezérelni, valamint akaratlagosan használni a képességeit. Az újdonsült erőmet kénytelen voltam Wapol parancsai szerint használni. Nagyban megkönnyítettem a navigálást a ködben, de akár a kalózkodó király legfrissebb prédáját is kiszúrtam, amikor az a ködben keresett menedéket. Képes voltam a test hősugarait és szívverését látva érzékelni, mikor hazudik valaki (igazán hasznos volt egy-egy vallatáskor), szóval mondhatjuk úgy, megtettem, amit eredendően elvártak tőlem.
A hajó többi lakója idegenként kezelt, nem voltam több a szemükben, mint egy műszer, vagy egy jobbféle ködlámpa. Egyedül a Menő 20-as néhány tagja elegyedett szóba velem. A beszélgetéseken túl sokmindent meséltek nekem a szemem felépítéséről, így az évek során számos egyéb képességét fedeztem fel a Crystal Ball-nak. Ahogy cseperedtem, egyre inkább kellett magamra hagyatkoznom a veszélyes helyzetekben, például egy rajtaütés során, így a hajó legénysége harci kiképzést is adott nekem, mondván hogy „ne legyek állandóan láb alatt”. Szívesen tanultam harcművészetet, kardforgatást, de a szabadidőm nagy részét mégis inkább a hajó könyvtárában töltöttem. Ekkor erősödött fel bennem még inkább az ismeretlen utáni vágy, hiszen az időm nagy részét a hajó belsejében kellett töltenem. Az évek során lassan tudatosult bennem, hogy minél előbb kereke kell oldanom erről az átkozott helyről. Hogy ezt elérjem még keményebben edzettem. Amikor csak az időm engedte, na meg persze amikor nem a térképeket és a feljegyzéseket bújtam, mindenféle erősítő gyakorlatot végeztem a szobámban, hogy ha esetleg szökés közben rámtalálnának, legyen esélyem egyáltalán átverekedni magam. Mire úgy éreztem, egymagam is megállom a helyem, már készen volt a tervem.
Egy borús, ködös napon, amikor engem állítottak őrszemnek, egy hajó árnyékait pillantottam meg a sűrű masszában. Dobogó szívvel álltam fel, hogy meglessem, ezúttal miféle hajó tévedt erre. Kicsit szorítottam a biztosítókötélen, ami arra szolgált, hogyha a vízbe esnék, ne vigyen el az áramlat. Az egyik végére egy kampó volt akasztva. A többiek úgy tudják azért, hogyha az egyik vége elszakad, legyen mivel fogást keresnek a hajó oldalán. Ugyanakkor a szökésemhez is elengedhetetlen volt. Ráfókuszáltam a szememet az ismeretlen hajóra, hogy megnézhessem, miféle bárka lehet. Nem látszott valami tisztán, de egyértelműen kivehető volt a vitorláján a világkormány szimbóluma.
~ Tengerészeti hajó! Végre valahára…
- HAJÓ A LÁTHATÁRON! 14 ÓRA IRÁNYBAN!
- Jelzés? – Szólt egy unott hang lentről. Én, az őrszem és az irányítóközpont egy fémcsövön át váltottunk szót. Nem valami kifinomult módszer a Den Den Mushi-k feltalálása óta.
- Magányos kereskedőhajó. Ha jól látom, Water 7 zászlója alatt hajóznak. – Blöfföltem magabiztosan.
~ Így ni! Nem kell más, csak hogy ezek az őrültek nekiessenek a tengerészeti hajónak és az ügy máris el van intézve. Majd a kormány igazságot szolgáltat felettük.
A hajónk lassan a tengerészeti bárka felé vette az irányt. Wapol csapatai felkészültek a rajtaütésre. Jómagam a sorok elé siettem, hogy amint odaérkezünk, átugorhassak a hajóra. Amint a csatahajó lőtávolságon belül ért, Wapol már emelte is a karját, hogy lendítéssel kiadja a tűzparancsot.
- Céloz, kivár, tű…MEGÁLLNI!
Utolsó pillanatban kitisztult a köd egy szeglete, és láthatóvá vált a hajó vitorlafestése. A banda ekkor eszmélt rá, hogy kelepcébe csalták őket, de már késő volt. A tüzérek közül hárman elsütötték az ágyúikat, a tengerészeti hajó felénk fordult, leadott két figyelmeztető lövést, nagy a hullámoktól imbolygó hajónk felé vette az irány. Wapol csak a fejét kapkodta, nyilván engem keresett, hogy felelősségre vonjon a történtekért, de én már lihegve rohantam a hajó orra felé. A biztosítókötél egy az egyben ott volt a kezemben, miközben egyik markommal a kampós végét szorítottam. Amint a tengerészeti hajó a miénk mellé érkezett és a kampó segítségével beakasztottam a kötelet az egyik ágyú lőrésébe, majd a biztosítókötélen át bemásztam a hajóba. Az egyik beosztott tüzér azonnal észrevett.
- Hé, te fiú! Hogy kerülték ide?
- Hallgasson meg! Ezek az emberek kalózok és számtalan áldozatot szedtek már a rajtaütéseik alatt. Azonnal le kell őket tartóztatni.
A tüzér és egyik társa figyelmesen hallgatta, ahogy elmeséltem nekik, miként garázdálkodik a környéken Drum sziget egykori királya. Ekkor egy látszólag magasabb rangú tengerésztiszt jött le a fedélzet alá. A két közlegény tisztelgéssel üdvözölte.
- Ti hárman azonnal fel a fedélzetre.
Rossz előérzetem támadt, de jobbnak láttam nem ellenkezni. Odafent már vártak rám. Legnagyobb megdöbbenésemre ott találtam Wapol embereit és tengerészeket vígan cseverészve. Amikor odaértünk, a kapitány (valószínűleg kapitány, mert felfelé jövet több matróz is így szólította) azonnal a tárgyra tért.
- Ő volna az a fiú?
- Igen, remélem nem okozott túl nagy felfordulást. Tudja, nem látszik rajta, de nagyon veszélyes.
~ Miket hord ez itt össze?!
- Kérem, ne aggódjon. Mindig örömmel segítünk a Világkormány egyik tagjának.
- Részemről a bocsánatkérés. Megígérhetem, a fiút odahaza a törvényeink által a megfelelő büntetés sújtja majd.
Ekkor tudatosult bennem, mi is történhetett. Pár pillanatig még nem akartam elhini, de aztán kénytelen voltam arra következtetni, hogy Wapol és az emberei egyszerűen kimagyarázták magukat a tengerészeknél, hogy rám háríthassák a felelősséget. Megpróbáltam elfutni, de ekkor az egyik matróz megragadta a kezem.
- Eresszenek el, nem csináltam semmit.
- Nem?! Akkor fejtsd ki kérlek, hogyan lehetséges, hogy az én drága hajón magától támadt rá egy szövetséges csatahajóra?
Elhallgattam. Nem jutott eszembe semmi kézzel fogható válasz.
- Nem mész innen sehová! Nem bújhatsz ki a felelősség alól.
Ekkor elkomorodott az arcom. Tudtam, mit kell tennem. Ránéztem az engem tartó tengerészre.
- Maguk sem…Cristall Flash!
Ami ekkor történt, arra egyik velem szemben álló sem számított. A jobb szememből élet fénysugarak törtek elő olyan gyorsan, hogy az embereknek pislogni sem volt idejük. Azonnal az arcukhoz kaptak, néhányan térdre rogytak, vagy meginogtak úgy csípte a szemüket az éles fény. Kihasználtam a zavarodottságot és elfutottam. A kabinok felé vettem az irányt.
- Idióták, mi ácsorogok itt! Kapjátok el! – Wapol még ki sem törölte a szeméből a könnyeket, de már osztotta a parancsokat.
- Kérem, hagyja ezt ránk. Nekünk jelenleg folytatnunk kell az utunkat, de amint előkerítjük a fiút, eljuttatjuk önhöz.
Wapol és bandája ezután távozott, majd az egész legénység elkezdte átfésülni a hajót az elejétől a végéig. Én erről persze semmi nem tudtam, hiszen éppen fejvesztve rohantam a folyosókon át. Tudtam, hol a legcélszerűbb elbújnom.
~ A matrózoknak tilos a kapitány szobájába belépniük az engedélye nélkül. Ott kell elrejtőznöm.
Sikerült pár perc után rá is találnom. Mosollyal arcomon nyitottam be. Majd magamra zártam az ajtót és minden reteszt eltoltam.
- Ahogy sejtettem, neked aztán tényleg van sütnivalód.
Riadtan kaptam félre a fejem. Lassan megfordultam. Ott állt velem szemben a hajó kapitánya. Magabiztosan mosolygott, mint aki számított volna rá, hogy ide fogok jönni.
- A hely, ahol valószínűleg utoljára keresnének. Hiszen ki lenne annyira bolond, hogy pont az én szobámban rejtőzne el. Hát fiacskám, talán most egy kicsit elszámoltad magad.
Egy hang sem jött ki a torkomon. Mielőtt eliramodhattam volna, a fickó rám vetette magát és két vállra fektetett. Nem kímélt engem, vadul püfölt, nehogy akárcsak eszembe is jusson ellenállni.
- Remélem nem gondoltad, hogy ezt büntetlenül megúszod! A Világkormány hadereje és egyik tagországa ellen elkövetett merénylet súlyos bűntett.
- Értse meg, nem volt más választásom!
- Hallgass! Felelni fogsz a bűneidért. A bíróság majd eldönti, mi lesz a sorsod. De addig is…
Elővett egy méretes acélbokszer és felém szegezte. Égett a szemében a harc tüze. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem is az zavarja annyira, hogy törvényt szegtem, hanem az, hogy ekkora felfordulást keltettem a hajóján egy egyszerű fiúként, ezzel pedig belegázoltam a becsületébe.
- Gondoskodom róla, hogy többé ne legyen rád több panasz.
- ELÉG!
Ekkor egy éles hang süvített a fülembe, majd egy rövid villanást láttam magam előtt. A férfi a szívéhez kapott. Egy hosszú, fénynyaláb szerű valami szúrta át a mellkasát. Nem volt sok lehetősége, még kettőt rángatózott, majd vérezve elterült a földön. Egy pillanatig csak bámultam, a lélegzetem is elakadt a döbbenettől. Majd csodával határos módon nem éreztem többé, hogy bármi miatt is aggódnék, lenyugodtam. Ekkor futott át az agyamon, amint annak idején a Menő 20-as mesélt a Crystall Ball önvédelmi rendszeréről.
~ „A Crystall Ball képes a felhalmozott energiát egyetlen fénysugár formájában a célpontra fókuszálni. Nagy távolságra ugyan maximum célzófénynek használható, de pontos célzás esetén egy méter messzi célponton alkalmazva akár halálos is lehet, mert a lézer képe átlyukasztani a szöveteket. Csak végső esetben használd!”
Eddig még egyszer sem használtam, és most sem állt szándékomban.
~ Úgy látszik magától is aktiválódik, ha a használóját erős veszélyérzet járja át.
A Crystall Ball teljesen lemerült ettől a lövéstől, így a jobb szememre most teljesen vak voltam. Lassan felálltam. A lában már nem remegett, a légzésem teljesen normális volt. Ott feküdt előttem egy halott tengerészeti tiszt, mégis meg tudtam őrizni a hidegvérem. Talán azért, mert már tudatosult bennem, hogy innen nincs többé visszaút.
~ Tiszt ellen elkövetett merénylet…nyilván így fog szerepelni a nyilvántartásban. Hát…akkor ez eldőlt.
Megfogtam a néhai kapitányt, odavonszoltam az ágyához és belefektettem. Ezután alaposabban szemügyre vettem a szobát. Az ágyon kívül két szekrény, egy komód és egy íróasztal, valamint két szék alkotta a helység bútorzatát. A falon egy fogas kapott helyet, amire két szokványos tengerészeti köpeny és egy fényképezőgép volt felakasztva. Az asztalon mindenféle papírok és navigációs eszközök kaptak helyet. Érdekesnek látszott, ezért odamentem meglesni. Az asztal közepén egyetlen nagy térkép volt, ami a Grand Line egy részét, valamint East Blue Red Line felé eső részét ábrázolta. Be volt rajta jelölve a hajó útvonala is. Pár hete indulhatott el az East Blue-i tengerészeti központból és most Ennies Lobby-n át halad a tengerészti parancsnokság felé. A térkép mellett található levelekből ítélve értékes fegyvereket szállíthatnak, amivel az elit egységeket látják el. Az megrendelt áruk listáján szerepelt néhány fura nevű kard, illetve pár különleges karabély is.
~ Innen a legközelebbi sziget Whiskey Peak…nem oda nem mehetek vissza. Akkor talán…
Ekkor kopogtattak az ajtón.
- Kapitány úr! Kerestük mindenhol, de nem találtuk.
Megpróbáltam eltorzítani a hangom, hogy elhitessem, a kapitány még midig él.
- Felejtsék el. Állítsanak dupla őrséget a készletekhez és a konyhához. Majd előbújik, ha megéhezik.
- Értettem.
- Ja és még valami. Ha esetleg mégsem így lenne, nincs kedvem egy ilyen potyautassal megszégyenülni az egész Tengerészet előtt. Vigyék a hajót az előző szigethez, ahol flotta állomásozik, ott átrakodunk egy másik hajóra, majd ezt fenekestül felforgatjuk.
- De kérem, kifutunk az idő…
- Hamar munka ritkán jó! Jól jegyezze meg: lassan járjon, akkor talán tovább élhet. Elmehet.
- Igenis! Távozom!
Halk léptek jelezték, hogy a matróz (vagy talán altiszt) távozott. Vettem egy mély levegőt és megkönnyebbülten köszörültem meg a torkomat, ezután visszamentem a térképhez, hogy megnézzem, mit is jelöltem ki úticélnak.
~ Hm…Loguetown, a Red Line túloldalán. Onnan indulnak el a kalózok, akik a One Piece-t keresik. Ott biztosan találok segítséget.
A biztonság kedvéért még egyszer leellenőriztem, hogy az ajtó minden reteszét bezártam e, majd nekiláttam tüzetesebben átvizsgálni a szobát. Közben éreztem, hogy a hajó lassan tesz egy fordulatot.
~ Ezek szerint követik a parancsaimat. Helyes.
Azonnal elkezdtem átfésülni a szoba többi részét. A szekrényben mindenféle fegyverek és rengeteg üveg bor foglalt helyet. Az éjjeliszekrény alsó részében találtam egy napra elegendő élelmet. Mázni, hogy „Becsületbajnok-kapitány” igencsak nagyétkű volt. És sajnálatomra vagy ínyenc, vagy alkoholista, ugyanis azon a rengeteg boron kívül mindössze egy üveg vizet találtam a szobában. A szekrényből magamhoz vettem egy pisztoly, biztos, ami biztos. Ezek után nem volt más dolgom, mint várni, hogy kikössünk.
Szerencsére a hajó valamilyen rejtélyes módon képes volt átkelni a Calm Belt-en, így pár napon belül elértük Loguetown. A legénység többször is megpróbált bejönni, de én minden alkalommal elhajtottam őket azzal az indokkal, hogy „Ne zavarjatok, dolgozom!”. A horizonton már lehetett látni a sziget körvonalait. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor megláttam az úticélomat a szoba ablakából. Elkezdtem felkészülni a távozásra. Magamhoz vettem egy egyszerű oldaltáskát, amit szobában találtam. Tettem bele egy kevés pénzt, egy távcsövet, iránytűt, a kapitány Log Pose-át, egy jegyzettömböt és egy tollat. Ekkor ismét kopogtattak.
- Kapitány úr, lassan megkezdjük a kikötést. Értesítettük a városi őrséget Den Den Mushi-n keresztül. Kérem, fáradjon fel a fedélzetre, hogy köszönthesse önt a fogadóbizottság, amint megérkezünk.
- Intézzék el az altisztek, nincs időm formaságokra.
Ekkor eszméltem rá, hogy elfelejtettem eltorzítani a hangom.
- Ki van ott?
~ Fenébe! Lebuktam!
- Ez nem is a kapitány! Lehetséges…AZONNAL NYISSA KI!
~ Rájöttek!
- Hé! Azonnal hozzatok feszítővasat!
Gyorsan odaszaladtam az ablakhoz. Már tisztán kiehető volt a kikötő. Nagyjából 500 méterre lehettünk a szigettől. Eközben a fedélzeten a kikötéssel járó nyüzsgés közepette igyekeztek minél több embert a kapitány kabinja elé irányítani. Azonnal körvonalazódott bennem, hogyan bújok ki a slamasztikából. De előbb még gyorsan odarohantam az szekrény melletti fogashoz, lekaptam róva a fényképezőt.
~ Ha már úgyis körözni fognak, legalább ne egy ronda fantomkép legyen a plakáton.
Majd magabiztos mosollyal az arcomon lefotóztam magam. Hamarosan elkezdtek dübörögni az ajtón. Én ekkor éppen azon voltam, hogy az elkészült fényképet gondosam, jól látható helyen hagyjam. Végül az íróasztal mellett tettem le a voksom…illetve fényképem. Még a távozásom előtt gyorsan dedikáltam is. Nagyon siettem, emiatt a nevem közepén ejtettem egy apró kis vonalat a tollal, ami áthúzta a „D” szárát. Így festett: „Buster Đ. Will”.
~ Ajjaj, mindjárt benyitnak – gondoltam, miközben egy kajánul vigyorogtam – ideje távozni!
Azzal fogtam magam és az ablakon át beugrottam a tengerbe. Mázli, hogy éppen nem volt vihar. A legénység el volt foglalva a kapitányi szoba ajtajának feltörésével, illetve a kikötés előkészítésével.
~ Még ha be is törik, bele fog telni egy kis időbe, mire átkutatják a helységet. Addig könnyen kereket oldhatok.
Azzal elkezdtem úszni a sziget felé. Nem kis szerencsémre éppen arra evickélt egy csónak, benne 3 idős férfival, akik horgászni jöttek ki. Amint észrevettek, intettek, hogy ugorjak be a hajóba. Odaúsztam, mire az egyikük barátságosan kezet nyújtott, hogy besegítsen a csónakba.
- Hát te fiacskám, honnan pottyantál ide. Csak nem a tengeren át úsztál el idáig.
- Hosszú történet, ha gondolják, majd egyszer elmesélem…de előbb! El tudnának engem vinni a városba. Találnom kéne valami szállást.
- Ó, ha csak az kell, a fiam szatócsboltot vezet a város keleti részén – szólalt meg a másikfickó – úgyis épp alkalmazottat keres, szívesen látna. Nem valami felkapott környék ugyan, de elég barátságosak arrafelé az emberek.
- Nekem tökéletesen megfelel.
- Az remek. De mond csak, hogy hívnak.
- A nevem Will. Örvendek!
Nem sokkal később már a korábban említett boltban voltunk. A tulajdonos egy nagyjából középkorú férfi volt. Lakása a bolt épületének emeletén volt.
- A pincében elaludhatsz a készletek között. Ennél jobban sajnos nem tudok ajánlani.
- Jó lesz az. Mi lenne a feladatom.
- Árufeltöltés, raktározás, nyilvántartás vezetése. Ha jól végzed a dolgod, alkalomadtán rád bízom a boltot is.
Így leltem menedékre a város egy kevésbé ismert szegletében. A tengerészet hamar rájött, hogy vagy vízbe fulladtam, vagy bejutottam a városba. Erre a környékre ritkábban jártak, ráadásul szinte sose dugtam ki a képem az utcákra. Az általam kavart por szép lassan leülepedett. A ház többi lakója barátságosak voltak vele, hamar elértem, hogy megbízzanak bennem. Nem mutogattam egyáltalán a fém szemem, általában egy szemkötőt viseltem, hogy elrejtsem. Párszor rákérdeztek, mi volt a szememen az a fura dolog, én csak annyit mondtam, hogy egy új tervezésű napszemüveg. Rajtam kívül összesen öten laktak a házban: az öreg, a szatócs, a felesége, valamint két gyerekük, egy fiú és egy lány. A fiú 10 éves volt, a lány pedig nálamnál egyel fiatalabb. A sors fintora, hogy pont ide kerültem. A lány már az első nap úgy nézett rám, mint akit megbabonáztak. Valahogy ez az érzés kölcsönös volt. Szinte megigézett a szép hosszú szőke haja és a mosolya, ami azt üzente nekem, „az elég egy könnyed utazás, menjünk kirándulni”. Gyakran figyeltem őt pakolgatás közben, ahogy a ház körül segédkezett. Jól nevelt volt, szorgos, és mindig igyekezett újabb ötletekkel feldobni az üzletet. Egyszer például én magam segédkeztem neki átrendezni a kirakatokat, hogy az utcáról több fény jusson be a boltba. Ragyogó ötlet volt, sokkal szebbnek látszottak a polcok, mint amikor a nagy részüket homályos árnyák fedte. Annak ellenére, hogy mindketten éreztünk valamit a másik iránt (amiről pontosan nem tudom, hogy csodálat volt e, szimpla baráti kapcsolat, vagy valami több) egyikünk sem tett különösebb lépéseket, hogy kiderítse, van e a kettőnknek közös jövője. Ő nyilván azért, mert félt az ismeretlentől, na meg ki szeretne egy tengerről szalajtott senkiföldivel összejönni (bár ezen a helyen sose kezeltek kívülállóként). Én okosabbnak láttam nem felbolygatni senki indulatait, volt egy olyan érzésem, hogy a munkaadóm nem nézné jó szemmel, ha ráhajtanák a lányára. Beértem azzal, hogy élveztük egymás társaságát.
Lassan múltak a hónapok. Könnyen hozzászoktam az új környezethez, a munka elvégzése is egyre könnyebben ment. A ház ura többször is hagyta meg nekem, hogy vezessem a boltot, amíg ő üzleti ügyeket intéz. Az horgászó öreg szinte mindig elhívott magával pecázni leginkább azért, hogy kapásra várva jókat beszélgethessünk. Többször hívott el a család, amikor együtt betértek valami fogadóba, hogy megünnepeljenek egy különösen sikeres hónapot. A fizetésem nem volt túl sok, de remekül be tudtam osztani olyannyira, hogy még egy piros köpenyt is tudtam magamnak varrat. Sajnálatos módon sosem volt lehetőségem hordani, hiszen azonnal rájönne egy arra járó tengerész, hogy kalóz vagyok. Természetesen az itt eltöltött hónapok alatt sem lankadt a figyelmem és igyekeztem a munka mellett is minél többet edzeni, hogy formában tartsam magam. De minden jónak vége szakad egyszer. Azon a napon kezdődött, amikor a ház ura lenézett a pincébe, ahol éppen a dobozokat rendeztem, hogy több helyet csináljak.
- Will, holnap lesz a kislányom születésnapja, várunk téged is az ünnepségre!
- Köszönöm, örömmel megyek, de ha nem haragszik, nem öltözöm ki túlságosan. – jegyeztem meg a tőlem megszokott humoros hangon.
Aznap hamar végeztem a munkával, hogy kitisztíthassam a gyönyörű vörös köpenyemet. Elhatároztam, hogy abban megyek el az ünnepségre. Ráment az egész délutánom, hogy széppé varázsolja. Mivel egyszer sem vettem még fel, tiszta kosz volt és egy-két varrat is ki volt lazulva. Amikor kész lett, legalább fél óráig csodáltam. Ez volt a legvarázslatosabb ruha, amit ember valaha hordhat. Sugárzik belőle a kalandvágy, igai kalóznak való ruha. Gyorsan magamra öltöttem és megnéztem magam a tükör előtt, ami az egyik sarokba volt állítva. Pár pillanatig csak mosolyogva néztem magam benne, majd egyre csak lejjebb görbült a szám, végül már csak álltam és komoram bámultam a tükörképemet.
~ Ez így túl tökéletes. Túlságosan azt sugallja, hogy kalóz vagyok. A végén még belekeverem a többieket is. Nem, nem akarok másokat is bajba sodorni…
Csalódottan vettem a köpenyt és akasztottam vissza a fogasomra. Olyan magányosan állt ott, mintha hívna engem, hogy együtt mehessünk az ismeretlenbe. De nem tehettem mást, kénytelen voltam elfogadni, hogy nem vehetem fel. Ekkor szóltak le fentről a többiek
- Will, kész vagy már?! Indulunk!
- Máris!
Gyorsan felsiettem. Mindenki ott állt, indulásra készen. Senki sem öltözött túl elegánsan, de azért megadták neki a módját. Kicsit szégyelltem magam, hogy végül a szokványos ruháimban megyek.
- Remek, itt van mindenki. Induljunk.
- Á, Will, azt hittem végre felveszed azt a pompás ruhát.
- Igen, így volt, de meggondoltam magam. – Feleltem egy magamra erőtett mosoly keretében.
- Tényleg? Pedig szerintem nagyon kifejezett téged. Tudod, az embernek sose szabad letagadnia magát. Nagyon fontos, hogy büszkék legyünk arra, akik vagyunk. – felelte, majd egy óvatos mosolyt eleresztve rámkacsintot.
~ Lehetséges…az Öreg talán mindvégig tudta…? – megdöbbenten néztem rá.
- Tudod mit hallottam? Állítólag a Tengerészet ma díszszemlét tart, ezért egyáltalán nem lesz városi őrjárat. Reméljük, nem tolja oda a képét valami jöttment kalóz.
Elkerekedett a szemem. Ha a Tengerészet nem őrjárazik, akkor esély sincs rá, hogy felismerjenek. Vidám arccal rohantam vissza a picébe, még éppen volt időm visszaszólni.
- Várjatok meg, valamit lent felejtettem!
Pár percen belül már az utcákat róttuk. Ott virított rajtam a gyönyörűszép vörös köpenyem, büszkén, széles mosollyal az arcomon lépkedtem. Egy közeli fogadóba mentünk ünnepelni. Rendeltünk ételt, italt, mindent, ami csak szem-szájnak ingere, és közben vígan beszélgettünk, viccelődtünk. A torta nagyjából egy órával az érkezésünk után jött meg. Kicsit tovább tartott feldíszíteni, mint azt a szakács elsőre gondolta, de nem akart fércmunkát kiadni a kezei közül. Mi nem bántuk, így legalább a késedelem miatt, no meg persze a különleges alkalomra való tekintettel ingyen ihattunk még egy kört a pultnál. Minden pompásan alakult. Ám ekkor egy csapat huligán lépett be a fogadóba. Az itt tanyázó emberek hirtelen elhallgattak, a csapos szúrós szemmel figyelte, mit szándékoznak csinálni. Egyedül mi nem zavartattuk magunkat. Túl szép volt ez a pillanat, hogy egy ilyen jelentéktelennek látszó apróság kizökkentsen minket az ünneplésből. A fickók odaballagtak a pulthoz.
- Hé, csapos! Hatot azonnal a legjobbikból! Ha jó lesz, talán fizetünk is valamit.
A csapot remegő kézzel kiszolgálta őket. A bandavezér belekortyolt, majd azzal a lendülettel a csapos arcába köpte az italt.
- Fúj, mit akarsz te a torkomon lenyomni?! Na mindegy, egynek megteszi.
Ekkor szúrt ki minket. Lassan, magabiztosan odaballagott hozzánk.
- Lám-lám, mit látnak szemeim. Csak nem ünnepel a kedves kis család?!
- Úgy van ám! A kis unokám pont ma lett 18 éves. – feleli büszkén az Öreg. A család többi tagja óvatos intésekkel jelezték, hogy jobb lenne, ha most csöndben marad, de rájuk se hederített.
- Így állunk?! Hát akkor had csatlakozzunk mi is a mulattsághoz. – mondta a bandavezér, miközben sóvárgó tekintettel a lány felé nyúlt, hogy megragadja. Szegény teljesen meg volt szeppenve, azt se tudta, sikítson e vagy nem. Ekkor azonban felálltam a helyemről és félresöpörtem a férfi kezét.
- Nem hallottál még jómodorról? Mielőtt táncra kérsz egy hölgyet, illik neki bemutatkozni, és megvárni, míg elfogadja az ajánlatodat.
- Ó igen?! Táncolj ezzel, te bohóc. – azzal már lendítette is felém az öklét.
Könnyedén kikerültem az ütését egy elegáns fordulattal. Az ökle által keltett légörvény éppen hogy meglibbentette a köpenyemet. Felemeltem az öklöm, lendítettem egy nagyon rajta, és a mellé ment ütéstől egyensúlyát vesztett ember úgy fejbe vágtam, hogy a padlóba való becsapódáskor megrepedt alatta a fa
- Na, ez hogy tetszett?!
Meredtem bámultam az éppen kiütött bajkeverő társaira. Úgy néztek rám, mint aki kísértetet látott. Egyikük pár lépést hátrált, egy másik közben egyre csak azt dadogta, hogy „ka…ka…ka…”. Hirtelen rossz érzés járta át a testem. Odapillantottam az ünneplő családhoz. Ijedten néztek rám egyedül az Öreg vigyorgott még mindig végtelen magabiztossággal. A lány a szája elé rakta a kezét, látszott rajta, hogy legszívesebben sikítana egyet. Ekkor megpillantottam magam a fogadó egyik hosszú tükrében. Egy magabiztos alakot láttam, aki nemrég egy ördögi és vészjósló mosolyt húzva magára ütötte ki az egész környéken ismert huligánt. Próbáltam erőlködni, de nem tudtam a mosolyt lefagyasztani az arcomról. Az adrenalinszintem az egeket verte, a testem és a szíven is ujjongott, hogy végre harcolhattam azokért, akik nekem fontosak. Közben a vezér társai összeszedték magukat, odaléptek a kiütött társukhoz és felkapták a két kezénél fogva. Ekkor meredt tekintettel, még mindig mosolyogva rájuk pillantottam.
- Ha tudjátok, mi a jó nektek, távol maradtok ettől a helytől!
Nem feleltek semmit, csak sietve távoztak. Csendben visszaültem a helyemre. Senki sem szólalt meg. Pár perc hallgatás után az Öreg kezébe vette az irányítást.
- Hát ez fergeteges volt Will! Ha fiatalabb lettem volna, megmutattam volna, hogy kell ezt igazából csinálni.
Erre mindenki felnevetett. A hangulat újra kellően oldott volt, mindenki önfeledten szórakozott, mintha mi sem történt volna. Az Öreg nemsokára megkért, hogy meséljem el neki azt a történetet, amivel már egy ideje tartozom neki. Én pedig habozás nélkül elmeséltem, hogyan szöktem meg Drum királyától, miért hordok folyton szemkötőt, és hogyan menekültem meg a tengerészek elől. Ugyanakkor kihagytam, hogy a családomat egy ismeretlen szervezet lemészárolta, a szemem helyére egy fém részt építettek, hogy megöltem egy tengerésztisztet, és hogy valószínűleg már köröznek <4kids version, Oh Yeah! Very Happy>. Vígan nevetgélve sétáltunk haza. Úgy éreztem, a család elfogadott engem annak, aki vagyok.
A következő napokban is szorgosan végeztem a dolgom. A történtek miatt a ház ura egyszer sem bízta rám a boltot, nehogy valaki meglásson, inkább adott nekem több munkát, lent a pincében. Aztán egyik nap, amikor a lánya elindult vásárolni, lejött hozzám.
- Will, hozzak neked valamit a boltból?
- Köszönöm Marisa, de nem kell semmi.
- Ó…hát akkor jó munkát.
Ekkor a tekintetünk találkozott. A szemeiből egyértelműen kiolvashattam, hogy valami nincs rendben vele. Aggódó, remegő szemei közepén a pupillái tágra voltak nyílva. Mintha félne valamitől.
~ Talán bajba került? Meg kell tudjam.
Amint kilépett a ház ajtaján, utánairamodtam. Figyeltem rá, nehogy észrevegyen. A városközpont felé vette az irányt, a tengerészet helyi központjához.
~ Miféle bolt van arrafelé. Talán hivatalos ügyet intézni megy?
A lány bement a tengerészethez. Nem tudtam követni, mert sajnos nemkívánatos személy voltam a szemükben, így kénytelen voltam megvárni, amíg visszajön. Amint kilépett az ajtón, elkezdett futni a házunk felé. De nem a szokott úton, hanem egy mellékutcában.
~ Mit csinál! Arra veszélyes egyedül menni! Meg kell állítanom!
Azonnal a nyakamba kaptam a lában és megpróbáltam utolérni, de eltévedtem a mellékutcák között. Idegesen a falba bokszoltam.
~ Fenébe!
Ekkor egy éles sikítást hallottam pár 10 méterrel előttem. Azonnal odaszaladtam, és megpillantottam Marisát, akit három férfi zárt körbe.
- Azonnal engedjétek el!
Hirtelen minden tekintet rám szegeződött. A fickók elkezdtek egymás közt beszélgetni.
- Te főnök, nem ő volt az srác, aki elkergette Gringo-t?
- Most hogy mondod, ráillik a leírás. Ki gondolta volna, hogy azt a semmirekellőt egy ilyen alak félemlíti meg.
- Igazából köszönetet kéne mondani neki.
- Igaz is. Hé, pajtás! Szép volt tőled, hogy elüldözted azt a bolondot. Minden elismerésem. Mi lenne, ha beállnál közénk. Talán még a kis barátnődet is átengedjük neked.
- Mit gondoltok ti?!
- Hogy mondtad?
- Ne szórakozzatok velem!
Erre a három alak lassan elkezdett közeledni hozzám. Szép lassan körülsétáltak, és mire észbekaptam, három oldalról vigyorogtak rám fenyegető alakok. Mindhárom férfi egy lécet, vagy vascsövet tartott a kezében.
- Szerintem fiú, te nem tudod, kivel van dolgod.
Elkomorodtam, vagy ördögi mosollyal bámultam rájuk, majd becsuktam a baj szemem, miközben lassan felemeltem a szemkötőmet.
- Ti sem…Cristall Flash!
A Cristall Ball olyan hosszú idő után újra tündökölt. Fénye sokkal erőteljesebb volt, mint ahogy korábban emlékeztem rá. A három roszfiú a fejéhez kapott, ezalatt én kikaptam az egyikük kezéből a vascsövet és három jól irányzott ütéssel kiiktattam őket. Majd, mint aki jól végezte dolgát, odamentem a rémült Marisához.
- Nem esett bajod?
- Nem, jól vagyok…úgy megijedtem! – azzal fogta magát és átölelt. – Köszönöm!
- Igazán semmiség.
- Nem tényleg köszönöm. – Miközben ezt mondta, valami rossz érzés fogott el. A Cristall Ball be volt kapacsolva, és nemrég aktiváltam is a képességét, így most láthattam a beszéde közben a szívverése ritmusát. Rendezetlen volt, olyan, mintha hazudna… vagy mint aki titkol valamit. Sietve kikapcsoltam, próbáltam azt hinni, hogy csak a pillanat hevében láttam mindezt. De miközben egy megnyugtató mosolyt erőltettem magamra tudtam, hogy a szemem nem tévedhet.
- Gyere, menjünk haza.
A lány csak bólogatott, majd lassan elindultunk a ház irányába.
Másnap korán keltem, hogy minél előbb végezzem a napi teendőkkel. Marisa már fent volt. Nyilván nem tudott az éjjel aludni, amit tökéletesen meg is értek. Egyfolytában csak az ablakot leste, mintha a postást várna. Úgy gondoltam, megpróbálom feldobni egy kicsit.
- Mit rendeltél, hogy ennyire várod. Csak egy egy szép új ruhát?
- Nem, dehogy! Csak…elbambultam egy kicsit.
Ezalatt a tudtomon kívül a kerület óriási szenzációra ébredt. A tengerészet idevezényelt egy 10 fős szakaszt. Már egy-egy kósza járőr is csoda errefele, de egy egész osztag. Mindenki csak találgatott, mit kereshetnek erre. Én éppen felfelé indultam, hogy lehozzam az havi új árlistát Marisa szüleinek szobájából, ám ekkor a lány megragadta az ingem ujját.
- Figyelj, el kell innen tűnnöd! A tengerészek keresnek téged!
- Ne légy ostoba, nem fognak megtalálni.
- De meg fognak, mert én…én… - a lánynak hirtelen eleredtek a könnyei. Látszott rajta, hogy térdre rogyott volna, ha nem kapaszkodik két kézzel a ruhámba. Abban a pillanatban rájöttem, mit keresett tegnap a tengerészetnél. Válasz helyett csak megsimogattam a fejét.
- Sajnálom! Tényleg…megijedtem, annyira ijesztő volt…és nem tudtam mit tegyek!
Ekkor elmosolyodtam. Meglepődve nézett rám.
- Mond, nem akarsz a társam lenni? – vetettem oda, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Marisa értette, mi jár fejemben. Felfogta, hogy egy kicsit sem haragszom rá és megértem, mit érzett akkor. Arca felderült, majd megszólalt.
- Persze, szívesen.
- Még mit nem – vetettem oda pajkosan – majd ha elég erős leszel. Addig is. Menj és hozd fel a táskámat és a köpenyemet.
Marisa sietve felhozta a holmimat én addig kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből és megírtam rajta a búcsúleveteket.
~ „Kedved Család! Sajnálatos módon el kell mennem, de nem kell aggódnotok, jól megleszek. Köszönöm, hogy eddig itt lehettem.
„Üdv.: Buster Đ. Will – Crystall Ball
U.I.: Öreg, egyszer majd visszatérek. Lesz neked egy még izgalmasabb történetem”
Odaadtam a levelet Marisának.
- Tessék, tedd olyan helyre, ahol a tengerészek nem találják meg.
A lány megértően bólintott, majd mosolyogva hozzátette.
- Mi a következő parancsa, Kapitány?
Kaján vigyort ejtettem, majd intettem az ujjammal, hogy jöjjön közelebb.
A tengerészek nagyjából tíz perc múlva érkeztek meg. Betörték az ajtót, mint a vadállatok, úgy rontottak be a házba.
- Kutassátok át a ház minden zugát!
Ekkor egy élet hang hallatszott az emeletről.
- Segítség, itt vagyok!
A tengerészek sietve felnyargaltak az emeletre. Marisa ott ült egy székhez kötözve. Megvetően, gúnyosan nézett a tengerészekre.
- Mi tartott ennyi ideig?! Tudják maguk, mit kellett átélnem. Örüljenek, hogy lelépett, és nem használt fel valami túszdrámához!
A hadsereg gyöngyszemei a fejüket vakargatva próbáltak bármi nyomot találni, de én akkor már messze jártam. Nem aggódtam amiatt, hogy megtalálnak. Hosszas barangolás után találtam egy elhagyatott házat, amit birtokba vehettem ideiglenes búvóhelyként.
Azóta három nap telt el. Még most itt állok, és figyelem a hát tetejéről, ahogy a napfelkelte szólít engem az ismeretlenbe.
~ Ideje is, hogy induljak. Hosszú még az út a One Piece-ig. Más célom nem is lehet. A legnagyobb kaland, aminek a legnagyobb kincs a jutalma!
Megkezdem hosszú utazásom, hogy olyan kalandokat élhessek át, amikről mások álmodni sem mernek. Ahogy felálltam a tetőn, újra eszembe jutottam Marisa utolsó szavai, amikor otthagyta a házat.
- Hé, Kapitány! - mosolygott rám magabiztosan, amikor már éppen készültem kilépni az ablakon.
- Mi van?!
- Ígért meg, hogy egyszer visszajössz értem!
- Ez csak természetes.
Azzal fogtam magam és elindultam Loguetown utcáin.
Vissza az elejére Go down
Kuzan

avatar

Hozzászólások száma : 77

TémanyitásTárgy: Re: Buster Đ. Will   Kedd Márc. 29, 2016 11:11 pm

Kedves Buster Đ. Will

Hát hogy is kezdjem... az oldal úgymond .... talán az inaktív állapot a legszebb szó rá. Mivel kb több hónapja nem volt az oldalon senki, azonban láttam, hogy pár napja jártál fent, így úgy döntöttem, hogy elolvasom az irományodat. Szóval, ezennel az előtörténetedet ELFOGADOM!

Kaszt: Kalóz
TP: 2000
Szint: 4
Pénz: 50 000 ß
Vérdíj: 250 000 ß

Erő: 130
Intelligencia: 70
Befolyás: 60

Miután elkészítetted az adatlapod itt, már játszhatsz is!

Ne feledd, különleges nyitó-akciónk keretében van 1(havi)+1(bónusz) pörgetésed a szerencsekereken

Jó játékot, és kellemes időtöltést!
Vissza az elejére Go down
 
Buster Đ. Will
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: