HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Ellie Nelon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Ellie Nelon

avatar

Female Hozzászólások száma : 1
Kor : 23
Tartózkodási hely : Úton

Karakterlap
Tapasztalatpont:
100/100  (100/100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő
Befolyás
Intelligencia

TémanyitásTárgy: Ellie Nelon   Csüt. Szept. 17, 2015 4:06 pm

Név: Ellie Nelon ("Melon")
Faj: ember
Kaszt: kalóz
Nem:
Kor: 20
Mesterség: navigáció
Származási hely: Rosarium
Tartózkodási hely: East Blue
Felszerelés: rajz-és íróeszközök garmadával, egy jegyzettömb, ahova az ötleteit firkálja, ruhák, a különleges iránytű az apjától, amely csak és kizárólag az otthona felé vezető utat jelöli, másra nem használható, valamint térképek, log pose, egyszerűbb iránytűk, és a hatalmas gurulós bőrönd, amiben mindez el is fér.....
Kinézet: kócos, világosbarna haja ellen vívott küzdelemben kilehelte lelkét száz fésű és hajkefe, szeme élénkzöld, akár egy mező a szülőföldjén. Legalább 170 cm magas, napbarnított, tekintve, hogy kedvenc hobbijait, a rajzolást, írást és olvasást mind a napfényben ücsörögve űzi. Szereti az egyszerű, strapabíró ruhákat, a nőies holmikban és sminkben mindig úgy érzi, mintha fojtogatnák... vagy mintha olyasvalakivé akarnák átváltoztatni, aki sohasem tudna lenni. Általában fegyver is van nála, hátizsákjában őrzi, bár első ránézésre nem tűnik harcos alkatnak.
Jellem: egyetlen szó... na jó, legyen kettő: rrrrrrrrrrrrrrettenetesen makacs! Amit a fejébe vesz, azt tűzön, vízen át, de csak azért is keresztülviszi, legyen az valami őrült tett, vagy csak egy szimpla gondolat, netán világnézet. Nagyon nehéz manipulálni, főleg, mivel mindig tudja, hogy mit akar, és hogy hova tart. Nála ez már-már szakmai ártalom... Nagyon nehéz meggyőzni valaminek az ellenkezőjéről, és minél nagyobbat téved, annál makacsabbul ragaszkodik hozzá. Mindemellett viszont nyitott az új dolgokra... a teljesen újakra. Ám ha valamiről már kialakult egy véleménye, azt nagyon nehéz vele felülbíráltatni. Általában barátságos, a kihívás elől nem hátrál meg, ellenségeit nem kíméli, feljebbvalóit ritkán tiszteli, és imád gúnyt űzni a fennálló rendszerből, és annak hős védelmezőiből. Viszont mindeme katyvasz ellenére semmi titokzatosság nincs benne, mint nőben: könnyen kiismerhető, hangulataiban szélsőséges, fiatal nő.


Előtörténet
Ellie útinaplójából

"Valahányszor emlékszem rá, mindig elfog a bánattal vegyes édes nosztalgia.... vágyakozás egy régen eltűnt múlt után. Néha olyan élesen rémlenek fel az emlékeimben, hogy szinte megérinthetném.... állok a hajó fedélzetén, miközben a koromsötét éjszaka testén ragyognak a csillagok, és meglátom a távolban. Még a sötétben is felismerem az ezerszínű sziklákat, a házak pedig szinte elbújnak a virágerdőben. Olyan közel van... csak meg kellene feszítenem a vitorlákat, fordítani egyet a kormányrúdon, és pár perc után befuthatna a hajó az aprócska mólóhoz... az ott őrködő fiú a kötélhez szaladna, miközben én ledobnám a horgonyt, hogy kikössek, és kidobjam a pallót, hogy lesétáljak a fedélzetről... vissza, az otthonomba, az elhagyott múltba.
Néha nem is tudom, mit hiányolok, amikor a szülőfalumra gondolok. Gondtalan gyerekkoromat, amikor probléma nélkül vedlettem a hercegnő jelmezéből a vérszomjas kalózéba...? Amikor gyermeki fantáziámban két perc alatt válhattam hős lovagból banditává, és ez nem bántott senkit sem, míg kurta felnőttéletemben már bekövesedtem egy szerepbe...? Anyámat, az otthona és a főztje illatát, vagy apám nevetését, ahogy elmeséltem neki, melyik szigetet "foglaltam el" éppen....? Vagy gyerekkori barátaimat, a kancsal kis Sammyt, akit mindig kigúnyoltak csúfságáért, de annyiszor, hogy nem győztem érte elverni másokat...? A tejföl szőke Jack-et, akivel kipróbáltuk egyszer, milyen csókolózni...? Fúj, mondjuk azt nem hiányolom.... rettenetes volt, és egyetértettünk Jack-kel, hogy nem értjük, mi ezen olyan nagy szám..... hah, gyerekek!
Persze, aztán valamelyik társam mindig megköszörüli a torkát a hátam mögött, vagy megérinti a vállam, mire összerezzenek, a sziget, az otthonom, a virágok és egykori barátaim beleolvadnak az éjszaka és a feledés homályába, elvesznek a hangok és az illatok, miközben a kapitány hangját hallom, ahogy az útirányt kérdi, vagy hogy miért nem alszom még, holnap nehéz nap lesz.
Néha azon kapom magam, hogy visszavágyom. Nézem az apámtól kapott kis iránytűt: mindig az utat jelzi Rosarium felé. Egy reményteli időszakban kaptam, akkor, amikor még elhittem, hogy a visszatéréshez elég csak irányt változtatni. Apám sohasem mondta, hogy a jelennel minden hidat felégethetek magam mögött. És azóta is azon gondolkodom, hogy vajon másképp tettem volna-e mindent, ha akkor elmondja."


Néhány nappal ezelőtt

- Ééééébresztőőőőőőőőőőőőő - üvöltött valaki teljes hangerővel a fülembe, mire azonnal bekapcsolt a harci ösztön: könyökkel vágtam orrba izomból az inzultálót, mire a földre hemperedett jajgatva. Közben egy kisebb nyögéssel a fejemre húztam a takarót, remélve, hogy feladja. Persze, ennél azért jobban ismerhettem volna Krone-t.
Ismét súlyt éreztem magamon, miközben az idegen lovaglóülésbe helyezkedett rajtam, és rázni kezdett.
- Krone, vagy leszállsz rólam, vagy megint pofán váglak!
- Mindjárt kikötünk!
- Hidegen hagy.
- A kapitány a fedélzetre rendelt....
- Nem vagyok vacsora, és te se pincér, hogy rendelgessen.
- Jó, akkor KÉRI, hogy menj fel hozzá!
- Krone! Két másodperced van! Egy....
Leszállt rólam, de már mindegy volt: tökéletesen kiment minden álom a szememből. Lerúgtam az átkozott pokrócot. A fogatlan, tökfejű kiskölyök rám vigyorgott.
- Ugye, nem is volt olyan nehéz?
- Ez most költői kérdés, vakarcs?
Közben kinyitottam a szekrényajtót, és válogatni kezdtem a ruháim között, miközben nem volt rajtam más, csak egy butyi és egy trikó.
- Wow..... itt maradhatok, míg átöltözöl? - kérdezte a kis kotnyeles, és máris kényelembe helyezkedett az egyik széken. Egyetlen szó nélkül, szélsebes mozdulattal vágtam ki a szobából, és berúgtam mögötte az ajtót.
Talán kegyetlennek tűnök, de még én voltam hozzá a legbarátságosabb az egész hajón. A többiek vagy szekálták, vagy csicskáztatták, és korántsem ilyen barátságosan, ahogy én. Próbáltam védeni, ám a többiek lehurrogtak, mondván: meg kell tapasztalnia az élet kemény öklét, hogy igazi férfi legyen belőle. Riposztomat, miszerint férfit kell belőle nevelni, nem takarítót, öblös röhögéssel fogadták. Hiába, nőnek ezen a fedélzeten nincs szava.
Hirtelen kinyílt a szobám ajtaja.
- Azt hittem, értésedre adtam, hogy húzzál el.... - kezdtem azonnal, ám ahogy kipillantottam a szekrény mögül, nem a tökfejet láttam, hanem Jake-et.
Őt a legegyszerűbben úgy lehetne jellemezni: minden nő álma. Kócos fekete haj, ugyanilyen árnyalatú szempár, amivel néha úgy tudott nézni, hogy egyszerűen minden nőnemű lény, legyen az ember, sellő, vagy kutya, rögtön elfeledte, ami a fejében járt. Napbarnított bőr, izmos testalkat, és olyan mély bariton, hogy az embernek a gerincén szánkázott a hideg, persze jó értelemben. És persze mindenben jól festett az átkozott: még borostásan, szakadtan is, ahogy a legtöbbször láttam. Jake persze tisztában volt saját külsejével, és igen, a parton rendszerint le is vezette felgyülemlett feszültségét, és még nagyon erőltetnie sem kellett magát. Egyetlen mosoly, és bárki a karjaiba omlott.
Nem, nem voltam a szeretője. Sem én, sem szeretett doktornőnk. Nem sok törvénye volt a fickónak, ám azokhoz tartotta magát. És ezek közül az egyik az: nem kavarunk a többi kalózzal. Azt rebesgették, egyszer már megjárta, de biztosat nem tudtam, és nem is akartam. Az én törvényem az volt, hogy nem ártottam magam más dolgába.
- Solomon attól tartott, nem ébredtél fel - kezdte, miközben fél vállal az ajtónak támaszkodott, és gyorsan végignézett rajtam - imádta a nőket nézegetni. Nem szégyenkeztem, és nem sikítoztam: látott ő már nőt kevesebb ruhadarabban is. - De úgy tűnik, a vakarcsnak mégiscsak sikerült valahogy kiszednie az ágyból.
- Meglovagolt - közöltem vele fapofával. Jake halványan vigyorgott.
- Kisfiú. Nem mondtad neki, hogy fordítva szokott lenni...?
- Világosítsd fel te. Te vagy a szívtipró - végre találtam egy inget és egy nadrágot. A szekrényajtó mögé bújtam átöltözni, hiszen Jake-et már nem tudtam fél mozdulattal kivágni az ajtón. Közben hallottam, hogy kihúzza a széket - ugyanazt, amin fél perccel ezelőtt még a kis tökfej ült - és leült.
- Előbújhatnál. Szívesen néznélek öltözés közben.
- De én nem akarom, hogy nézz.
- Miért? Már rengeteg nőt láttam...
- De egyik sem én voltam. Szóval megengedhetem magamnak, hogy nemet mondjak.
Ez elhallgattatta egy darabig. Hallottam az öngyújtó kattanását, majd cigarettafüst gomolygott a szék felől az ajtó mögé.
- Meddig leszel még velünk?
- Pár hónap. Addigra letudom a tartozásomat.
- Hamarabb nem enged el?
- Dehogynem. Ha megeszi a hajót egy kraken, vagy elsüllyeszti egy vihar, és véletlenül túlélem, ő meg nem....
Halkan kuncogott, és tovább cigarettázott.
- Egyáltalán... hogy jutottál odáig, hogy eladjanak?
Az ember azt hinné, hogy ha egy rakás ember össze van zárva egy hajón, a tenger ölelő kékségében, akkor mindent tudnak egymásról. Ám az igazság az, hogy általában annyi teendőnk volt, hogy hosszú beszélgetésre szinte sosem nyílt alkalmunk. Hol egy viharon kellett átvergődnünk, hol tengerészek, ritkábban más kalózok ellen vívtunk csatát, hol rablásokat terveztünk meg és kiviteleztünk, megint máskor pedig egy-egy támadó, óriási tengeri élőlényt kellett kicseleznünk. Így hát ez az élet nem kedvezett a társas kapcsolatoknak. Minden párbeszédünk felszínes volt: egymást ugrattuk különféle beszólásokkal, mert a pihenés órái túl drágák és ritkák voltak ahhoz, hogy bensőséges beszélgetésekre fecséreljük. Így nem csoda, ha hónapok is elteltek, mire valakiről megtudtunk valami teljesen kézenfekvő dolgot. Már legalább három éve a hajón voltam, de még senki sem tudta, hogyan kerültem ide. És a nevükön kívül én is alig tudtam róluk valamit.
- Én adtam el magamat, néhány éve.
Jake köhögött meglepetésében - félrenyelte a füstöt.
- Mégis miért?!
- Hogy kiváltsam a nővéremet a bordélyházból.
- Az emberek általában másokat szoktak eladni... és legtöbbször szexuális célra. Jól kifacsartad a világnézetemet.
- Bocs, ha csalódást okoztam - vigyorogtam.
- És hol a nővéred?
- Otthon.
- És hol az az otthon?
- Rosariumban. Nem hallottál róla - tettem hozzá, pont ugyanabban a pillanatban, ahogy ő is kimondta. - Mindenki így reagál - magyaráztam.
- És te... tudod, hol van?
- Térképen még nem. De bármikor hazatalálok - mondtam, ahogy eszembe jutott a kis iránytű, amit apám csúsztatott a kezembe, amikor elindultam otthonról. A rosszul faragott kis tűt apám munkálta ki Rosarium egyik sziklájából. Ennek köszönhetően makacsul mindig egy irányba mutatott: hazafelé.
- Miért indultál el onnan?
- Miért indul el bárki? - kérdeztem, és becsuktam a szekrényajtót, immár felöltözve. - Kalandvágyból. A nővérem velem jött, de elkapták, és egy bordélyházba hurcolták. Mikor ki akartam hozni, az arcomba nevettek, azt mondták, fizessek, és vihetem, ahova akarom. Éppen ez adta az ihletet ahhoz, hogy hogyan váltsam ki. Megkerestem a kapitányt, és közöltem vele, hogy neki akarok dolgozni, de pénzt akarok érte. Mikor megtudta, mennyit akarok, először kinevetett. Aztán elmeséltem neki, hogy miért kell. Azt mondtam, akármennyi évet vállalok, és ennél az összegnél sosem fogok többet kérni, ezt is csak most az egyszer. Mindent megtarthat. Akár egy élet munkáját is kérheti, nekem ennyi kell, de az most azonnal, mert nem akarom, hogy a nővérem kurva legyen. Annyit mondott, hogy vezessem a bordélyházba. Megtettem, ő bement, pár perc után pedig kijött, a nővéremmel együtt. Annyit mondott: "Öt év. De a nővéredet nem vállalom."
- Túl nagy áldozat.
- Lehettem volna az ő helyében is.
- Kíváncsi lennék, hogy akkor is ezt mondod-e majd, amikor a körözési plakátoddal lesz tele a világ.
- Ha nem jön, talán ugyanide jutottam volna, csak másik kalózhajón.
- Talán. Vagy pedig valaki más lehetnél, a nővéred oldalán. Valaki, akit nem fognak üldözni.
- Le akarsz beszélni, apu? - kérdeztem, miközben csizmát húztam.
- Szó sincs róla. Viszont sajnálni fogom, hogy lelépsz. Már egész megszoktam a gonosz élceidet.
- Kapd be.
- Nincs mit - volt a kétértelmű riposzt.
- Mi a program? Nővadászat?
- Is - kelt fel a székről, és elnyomta a cigarettát az asztal lapján. - És végre normális kaját akarok. Az utóbbi két hétben leadtam vagy tíz kilót. Meg egy masszázs.... fürdő.... este pedig holtrészeg leszek, az biztos.
- Jó szórakozást!
A fedélzeten elváltak útjaink: Jake partra szállt, én pedig a kapitányhoz mentem.
A kapitány nem volt egy túl magas fickó. Összesen százhatvan centi, ha lehetett. Fejére vörös kendőt kötött, szőke bajsza vállig ért, hasa hordónyi volt, ám olyan magabiztosan állt, hogy az ember azonnal arra gondolt: hiába nem izom, még bárkit összever, aki nem tetszik neki. Eme hatást erősítette a karja helyére erősített hatalmas penge, és az acél műláb is. Megverekedett már az életéért néhányszor.
Most hosszan nézett a távozó Jake után, majd rám siklott mord tekintete.
- Tudtam, hogy kamu a szöveg, hogy nem visz ágyba senkit a bandából.... mocskos kurafi - morgott, és nagyot köpött mellé.
- Nem vitt ágyba. Az majd ezután lesz program, másokkal.
- Akkor mi a franc tartott eddig?! Nem mondták, hogy várlak?! Mégis mit gondolsz, majd rád fecsérlem az egész tetves napomat?!
Solomon kapitány modora nem volt ugyan túl pallérozott, ám különb kapitányt kívánni sem lehetett volna. Nem volt legjobb barát, báty, vagy apa, de ha kiismerte az ember, akkor rájött, hogy gorombaság ide vagy oda, azért a maga módján rendes ember. Csak néha kapzsi és rabszolgahajcsár, de hát melyik embernek nincs hibája?
- Sajnálom, kapitány - ma nem akartam vele veszekedni.
Solomon csak legyintett.
- Eh... nők. Megcsináltad a térképet, amit kértem?
- Igen. Ott van a szobámban.
- A jelentések a kísérő hajókról...?
- A térkép mellett.
- Remek - szusszant nagyot. - Akkor pakold össze a cuccod és lépj le!
Azt hittem, rosszul hallok.
- Tessék....
- Jól hallottad! Pakolj össze! A szolgálatodnak vége.
- De még van...
- ...három hónap. De nem tudom, hol leszünk három hónap múlva. A tengeren meg nem foglak kidobni egy szál csónakkal. Pakolj össze! Ha nem végzel egy órán belül, Blackie-t küldöm le, hogy pateroljon ki!
Dermedten álltam, és fogalmam sem volt, hogy most haragudjak, örüljek, netán bánatos legyek.... a kapitány a még meglévő - alapból elég kevés - türelmét is elvesztette, és rám kiáltott:
- Mégis mi a francra vársz? Indíts!
Sarkon fordultam, vissza a szobámba, ami már nem volt az enyém.
Félóra sem kellett: nekem nem volt annyi mindenem, mint másoknak, tekintve, hogy "fizetést" sem kaptam. Annak idején, mikor a nővéremen segítettem, lemondtam róla, úgyhogy csak néhány ruhát, rajzeszközt, és jegyzetfüzetet pakoltam össze. A maradék fél órában pedig azon gondolkodtam, mit is kéne éreznem. De mire észbe kaptam, valami már döntött helyettem: az arcomon egy kósza könnycsepp gördült végig. Elmaszatoltam, ám több is követte, és már tudtam, miért: a hajó az évek alatt keserűen vállalt kötelességből lassan otthonná vált. Még ha nem is ismertem a többieket, megszoktam ezt az életet, és megszoktam őket is. A fekete humorukat, és ezernyi szeszélyüket, a hülye babonáikat. Még ha nem is a családom, még ha távol tartottam is őket magamtól, akkor is az életem részeivé váltak, észrevétlenül, és kitörölhetetlenül.
Végül erőt vettem magamon, és mielőtt lejárt volna az időm, leléptem a hajóról. Azt hittem, nem látom őket viszont. Hja, tévedni emberi dolog, nemde?

Árnyékként osontam végig a börtönön, faltól falig, kihasználva minden félhomályos zugot. A legtöbb cella üres volt, ajtajuk tárva-nyitva állt. A sziget aprócska volt, lakói maroknyiak, a bűnözési arány átment negatívba. Néhány részeg aludta igazak álmát az ócska priccseken, csak úgy dőlt belőlük az olcsó whisky szaga. Némelyek álmukban beszéltek, ám az elhaló suttogáson, a horkoláson kívül alig hallatszott más. Őrök sem járkáltak: a kettő, akik szolgálatot teljesítettek, a bejáratnál ültek. Én az egyik ablakon jutottam be, mellesleg az egyetlenen, amelyen nem voltak rácsok, fogalmam sincs, miért. Talán éppen a bűnözés hiánya miatt. Az embereknek pont emiatt nem volt halvány fogalmuk sem arról, miféle óvintézkedésekre van szükség.
Végre megláttam néhai kapitányomat. Ébren volt, és észrevett, de ezt csak szemének villanásából láthattam. Fölösleges volt jeleznem, hogy maradjon csendben: ő volt a veterán a szakmában, jobban ismerte a szabályokat. Ha csöndre intettem volna, az ő esetében az nem jó tanács lett volna, hanem szemtelenség.
Elővettem a drótot, és nekiláttam a zár feltörésének. Nem néztem hátra: egyik volt társam megtanította, hogy bőven elég, ha csak a fülemet nyitom ki. Ha közben hátrapillantgatok a vállam felett, az csak megnehezíti a koncentrálást. A zár pár perc után kattant egyet, az ajtó kinyílt. Óvatosan nyitottam, éppen csak résnyire, hogy be tudjak bújni. A rozsdás zsanérokon rettenetesen nyikorgott volna, és nem akartam felhívni magamra az őrök figyelmét. Legalábbis egyelőre.
Az aprócska cellában tízen zsúfolódtak össze: néhányan aludtak, ám ezeket mostanra felébresztették egyetlen rúgással. Mind reménykedve néztek rám mostanra, teljes némaságban.
Szó nélkül álltam neki a bilincsek zárainak.
Néhány perc múlva mind szabadok voltak. Kettőt mutattam a kapitánynak, és a bejárat felé intettem. Majd az ablakra mutattam, és négyet jeleztem. Majd pisztolyt formáltam a kezemmel.
Kettő a bejáratnál, négy odakint. Lőfegyverekkel.
Bólintott, majd elindultak. A bejáratnál posztoló két őrnek mukkanni sem volt ideje: viharos gyorsasággal ártalmatlanították őket, majd magukhoz vették a fegyvereket.
- Ki volt az? - kérdeztem egykori kapitányomat.
- Jake. Mondd meg neki, hogy ha még egyszer találkozunk, addig fogom korbácsolni, míg hús van a hátán, utána a patkányoknak dobom - íme szeretett kapitányom, a békeszerető. Forgattam a szemeimet, ám haragja jogos volt. Teljesen elcseszte a nagy dobást, kifosztotta őket, majd feladta az egész bandát a haditengerészetnek. Az árulást pedig kesztyűs kézzel büntette a banditatársadalom. [color=#0000cc]- Mi a francért segítesz?
- Nincs mit.... bunkó.
- Nem ezt kérdeztem, féleszű lotyó!
- Nem vagyok lotyó. Ja, és mert most már egálban vagyunk. Te segítettél nekem, évekkel ezelőtt... most én segítettem neked.
- Már segítettél, hülye! Évekig, fizetség nélkül.
- Nem erre gondoltam. Az rabszolgamunka. Amit most tettem, csak azért tettem, mert megmentetted a nővéremet. Lényegtelen, hogy azért, mert ingyen megkaptál.... akkor is megmentetted, pedig nem kényszerített senki. Az adósod voltam... mostanáig.
Odakint lövések dördültek, majd harsány csatakiáltásokat hallottam.
- Arra menj, amerre jöttél... szentimentális liba! - Hah, hisz ez már szinte bók a vén rohadéktól! Halványan mosolyogtam, majd az ablak felé indultam. Tudtam, innen már kijutnak: voltak már rosszabb helyzetben. És nem kellett mondania azt sem, hogy nem azért küld erre, mert nem bírnám a csatát... hanem azért, hogy kíméljen a rossz hírnévtől, ameddig csak lehet.

Az útinaplóból

"Ha pontosan tudod, hová akarsz menni, akkor sosem tévedhetsz el. Ezt mondta apám annak idején mindig, valahányszor a térdére ültem, hogy a meséit hallgassam a távoli világról. Ezért rajzolnak az emberek térképet, ezért van náluk iránytű, ha útra kelnek. "Azért van náluk iránytű, hogy odataláljanak, ahova menni akarnak, vagy azért, hogy visszataláljanak oda, ahonnan elindultak?", kérdeztem akkor. "Is-is, Ellie", válaszolta ő. Azt viszont már elfeledte hozzátenni, hogy az, ahova menni akarunk, általában szebbnek képzeljük, mint amilyen valójában. És a hely, ahonnét elmegyünk, nem biztos, hogy ugyanolyan szép marad, ahogyan emlékszünk rá. Vagy azért, mert az idő átgyúrja, vagy pedig azért, mert egyszerűen megváltozik. Ha kedvem szerint alkothatnék egy iránytűt, akkor az nem egy helyre repítene vissza... inkább az időben utaznék vele.
Ilyen filozofikus gondolatok közepette ülök ebben a szobában: berendezéséhez képest szerintem a tulaj túl sokat kért, ám az ablakomba egyetlen kis plakáttá kicsinyíti a falut a tér csalóka játéka. Képzeletben már a jövőt tervezem, ám az út odáig még hosszú. Találnom kell egy újabb kapitányt, aki felvesz a hajójára, mint navigátort. Hogy kalóz, vagy haditengerész, az igazán sokadrangú kérdés. Meg akarom találni az utat hazafelé, bármit jelentsen is ez... és közben olyan valakivé változni, akinek álmaimban hiszem magamat. Valakivé, aki bármikor eléri a kitűzött célját.

(Tudom, nem lett világmegváltó, ám egyelőre ennyi tellett tőlem. Persze, ha kevés, szívesen átírom Smile )
Vissza az elejére Go down
 
Ellie Nelon
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: