HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Nui Wa'a me Kai Keiki

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Nui Wa'a me Kai Keiki

avatar

Hozzászólások száma : 8

Karakterlap
Tapasztalatpont:
2000/3100  (2000/3100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő140
Befolyás40
Intelligencia60

TémanyitásTárgy: Nui Wa'a me Kai Keiki   Kedd Aug. 11, 2015 11:31 pm

Neve: Nui Wa'a me Kai Keiki
jelentése: A nagy kenu és a tenger gyermeke
Kaszt: Kalóz
Szakma: Vadász/Törzsi harcos
Nem: Férfi
Kor: 21
Születési hely: Ismeretlen
Tartózkodási hely:East blue, Rokan Nui

Születési idő: Ismeretlen, de ő azt a faluban való ébredésétől számítja.
Kora: 21 éves

Felszerelés:
Harci:
Egy cápafogas lándzsa ITT
Egy 25 cm-es fúvócső, amihez természetesen nyilak is tartoznak.
Szakmai:[/color]
Egy bőrből készült válltáska, amiben minden fontos vadászfelszerelést tárol
- egy kiélezett kagyló, amit nyúzásra használ
- egy nagy gombolyag zsineg, ha valamit kötözni kell, vagy csapdaállításhoz
- egy közepes agyagedény főzéshez


Külleme: 189 cm magas, 80 kg-os, átlagos testalkatú, naptól barnított bőre, középhosszú zöld haja és barna szeme van, ami magában véletlenül sem tenné feltűnő jelenéssé, ha nem lenne az arca teletetoválva furcsa bennszülött motívumokkal. Ezt általában egy szakadt tengerész ruházat és egy ujjaitól megfosztott, kopott tengerészkapitányi kabát egészíti ki, ha épp nem a dereka köré tekert szövetet és a tollas fejdíszt viseli, amit az új otthona adott. A fején, a haja rejtekében pedig egy 6 mm átmérőjű seb a tarkója és a füle között, ami megpecsételte a sorsát, habár ezt nem szokása mutogatni, néha mégis kelletlenül megtalálható.

Képességek: A bennszülöttek megtanították a túlélés minden fortélyára. Megmutatták neki az ehető növényeket és állatokat, elsajátította a nyomolvasás és követés tudományát, a rejtőzködés módszereit és a bennszülött harcmodort is, ezzel jó harcossá és vadásszá téve Keikit. Emellett áttért a törzs hitvilágának követésére, amiben a kannibalizmus rituális szinten a vallás része.
Emellé társul remek összhangba került gyorsasága és ereje, aminek hála hagy távolságot képes megtenni a legextrémebb körülmények között is. Mind emellett elmondható róla hogy vas gyomra van és képes bármit megenni ami él és mozog, akár nyersen, akár változatos módon elkészítve.

Jellem: Kicsit őrült, kicsit bolondos, feledékeny és elmerengésre hajlamos, de ki nem lenne az ha fejbe lőtnék és túlélné? Ugyan régi életéről alig maradtak emlékei, de cserébe egy újat kapott, amiben gyökeresen szerepet játszanak a törzsi hagyományok, amik esetenként keveredtek egy furcsa életfelfogású bolond szokásaival. Ezen furcsa elegynek hála ez az új személyiség néha szokatlan, sokszor igencsak extrém dolgot csal elő a civilizált ember számára így is szokatlan küllemű és hagyományoknak hódoló harcosunkból.
Keiki alapjában véve egy optimista fickó, aki próbálja az aktuális helyzetből a legjobbat kihozni, még ha arra semmi esély sincs. Emellett kijelenthetjük hogy nem is kicsit kíváncsi személyiség az övé, amit tulajdonképp a modern világ újra felfedezéséből és megismeréséből fakad.
Mindezek ellenére viszont elmondható róla hogy kötelességtudó, hiszen ezen adottsága hiányában tán tengerre sem szállt volna hogy a sziget egyik szent állatával, egy csirkével az oldalán, két személyes hadseregként hadat hadat üzenjen mindazoknak, akik otthonát veszélyeztetik. És ugyan az ölés nem a kenyere, de ha úgy állnak a dolgok, megteszi, ahogyan azt egy harcosnak tennie kell.

Előtörténet:
A tábortűz halkan ropogott a kis tákolt kunyhók rengetegének közepén, miközben az száraz faágakat nyaldosták a lángok. Körülöttem pár gyerek ült a földön, tekintetük pedig rám szegeződött, miközben izgatottan hallgatták népünk tán legnagyobb harcának történetét.
-Ó, az a nap, bizony, nem volt akármilyen. Azon a napon csodát hajtottunk végre, és a sziget minden harcosa egyként küzdött a betolakodók ellen! Én mondom nektek, csodát hajtottunk vég… Awwww! Ez fájt!-
-Akkor hagyd abba az áradozást és ne fickándozz annyit! Vén vagyok, de még mindig ki tudom verni pár harcosból a szuszt!- Intett meg ápolóm, egy fejemre mért ütés kíséretében, miközben a közelmúlt izgalmas eseményeit tártam fel az eljövendő generáció ifjú harcosai előtt. Elmondhatom, hogy dagadt a mellem a büszkeségtől, hisz amit tettünk csakugyan nagy dolog volt és jó lecke lesz ez sok-sok teliholdon át az összefogás erejéről.
-Micsoda harc is volt az! Szemben a szikraokádó botokkal harcoló démonfajzatokkal. Hozzánk sem értek, de máris többen megsebesültek az első sorban harcolók közül és… Ááá! Ez már nagyon fáj!- Adtam hangot a nem tetszésemnek.
-Akkor ülj már le és ne ugrálj annyit! Rosszabb vagy mint az unokáim, azokra nem kell annyit szólni mint rád! És ha nem a sebesült lábadon ugrálnál, talán az is megesne, hogy nem pityeregnél úgy mint egy kislány! Légy férfi és viseld büszkén!- Kaptam az újabb lehordást. Mi a baj velem. Olyan mintha valami furcsa erő elvenné a kedvemet mindentől és az addigi vidám mosolyomat lefelé homorítaná.
-Ne haragudj rám! Jó leszek, megígérem.- Nézek rá kibigyesztett, remegő ajakkal és kerek szemekkel. Nem akarom hogy rosszat gondoljon rólam. Jó fiú vagyok én, csak kicsit flúgos, de tényleg semmi más gond nincs velem, eskü. És mintha ez a tündéri tekintet valami varázslat része lett volna, máris enyhülni látszott a bölcs öreg arcán lévő bosszússág.
-Jól van, nem haragszom, de akkor ne ficánkolj. Öreg vagyok már.-
-Oké, így lesz, megígérem. Jó leszek, nem ficánkolok.- Hadartam el a csatabárd elásásának feltételeit, majd csendben tűrtem tovább a kötéscsere procedúráját. A kötéseim tulajdonképp indák és levelek segítségével rögzített kenetek és gyógyfőzetbe áztatott szövetek rögzítésére szolgáltak, amik az alatta lapuló hegeket fedték, amik mára már csak rózsaszín hegei egy pár hónapja dúlt csatának.
-Meséld el hogy küzdöttél meg a törzs főnökükkel!- Kérte az egyik mellettem ülő fiú. A szemében, akárcsak társaiéban, az izgalom lángja égett, várva várták már ezt a pillanatot, hisz egy csatáról szóló mese semmit sem ér a végső megmérettetés nélkül.
-Legyen. Elmesélem. Hova is tettem, várjatok…- Intettem türelemre a gyermekeket, mialatt elrongyolt, irhából varrt táskámban kutakodtam első komolyabb harci trófeámat keresve. Most nm lettem megintve a ficánkolás miatt, mert épp akkor öreg barátom valami mást pakolhatott. -Itt is van! Nézzétek meg!- Adtam a legközelebb eső ifjú kezébe a rövid, nehézkes fegyvert.
-Ez a szikraokádó volt a főnöknél mikor megküzdöttem vele. Pisztolynak hívják. Olyan a hangja mint a mennydörgésnek és messziről csap le. A marása pedig fájdalmasabb mint ezer tigrisé.- Meséltem a félelmetes harci eszközről, ami tán rengeteg testvérem életét olthatta annak idején, a gyerekek pedig félelemmel telt csodálattal fogdosták és méregették a rettenetes fegyvert. Próbálva elképzelni miképp is működhet.
-Az összecsapást kegyetlen csata előzték meg. A levegő tele volt a szálló hamuval és a vér szagával ami a földet itatta. Szerencsére sikerült kicseleznünk az ellenséget és a szikraokádók koromfekete eledelét felhasználva, zavart okoztunk közöttük...- Miközben ezt az igencsak izgalmas történetet meséltem, az emlékeimben is újra lejátszódott ez a csata.

A füst és a hamu belengte az egész harcteret, a harcosaink pedig mint a bősz vadak, úgy ugrottak a megzavarodott katonákra. Emellett nem hogy a port, de még néhányat a saját fegyvereik közül is elloptunk, hogy felvehessük velük a versenyt és ennek a merész húzásnak sikere is volt. Sokukkal végzett a robbanás és az ólomgolyók is megtizedelték a soraikat, de a harc legkegyetlenebb része még hátra maradt, a közelharc. Amikor szemtől szemben áll valaki az ellenségével, az sokkal másabb mint lelőni őt. Látod az arcát, ahogy vértől és verítéktől csatakos arcán félrehúzza a tincseit, hogy maga is szemügyre vegyen. A kardok csikorokva csapódnak össze a fekete opszidiánpengékkel teletűzdelt botokkal, rettenetes csataüvöltések és rémült ordítások közepette, amit a hátrahagyott szenvedők torkából távozott.
Ebben a környezetben, hol a halál szellemei tán a sziget legnagyobb aratását végezték a szenvedők között, került sor harcomra a férfival akinek arcára rémület ült, mikor meglátta ahogy épp végzek az egyik emberével, akin egyenesen átdöftem a cápafogas lándzsám. Nem hitte volna hogy valaha is viszont lát élve azután amit velem tett. A balga. Az arca mindent elárult. Rájött hogy élete tán legnagyobb hibáját követte el, mikor nem hallgatott a bölcs szavakra és fejbe lőtt huszonhárom teliholddal ezelőtt.
-Mi van? Szellemet láttál?- Tettem fel a kérdést egy barátságos mosollyal, mikor a katona hullájából kirántottam a lándzsát, ami rettenetes tépet sebet hagyott.
-Te? Hogy? Mégis...Hogy élted túl?!- Hebegte maroknyi embere mögé húzódva.
-Hogy, hogy, hogy élted túú~l♫?- Adtam elő magam egy operaénekes csúfos utánzásával, mert úgí éreztem ez így volna helyes abban a pillanatban.
-Hmm… Ez egy fogós kérdés. Érdekes kis mese. Örülök hogy érdekel.- Fejtem ki elégedetten a mutatóujjammal az utált delikvensre mutatva, majd ledöftem a lándzsát a földbe és leültem az egyik öreg fa tövébe, ahol a gyökerek felső része már magasan a föld felszínén voltak. Már épp készültem volna diszkréten beszélgetni vele, amikor visszaélve békés hangulatommal, visszaélt a helyzettel.
-Tűz! Lőjjétek le! Láttátok hogy olyan tetoválása van mint a vadembereknek!- Uszította rám a harcosait, akik azokkal szörnyű fegyvereket azonnal rám szegezték és már készültek lőni, mikor a helyemről elrugaszkodtam, fel a fejem feletti ághoz. Ez a mozdulat csakugyan kivágta a biztosítékot. Épp erre nem számított tőlem.
-Béna banda...- Ráztam a fejem sajnálkozva szerencsétleneken. Nem akartam komoly vérontást. Azt az egy férfit is csak azét öltem meg mert felfalta az egyik szent csirkét. De most komolyan. Minek ette meg ha tudta hogy meg fogják ölni? Aztán eszembe villant valami. Mikor láttam én ezt a fickót valaha is? Meg amúgy is, honnan tudhatta volna hogy megölöm. A sok hülye kérdés megint bekavart a gondolataimba…
-Oké. Tudjátok mit? Rendes srácoknak tűntök. Ti menjetek el. Veletek nincs bajom. Nekem csak a törzsfőnökötök és a pocakos hapsi kell. amúgy sem lenne belőletek finom leves.- Hessegettem el a fickókat, miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ágon.
-Ho..Hogy én? De miért?- Hebegte, magára mutatva.
-Tartozol nekem kétszáz belliel.- Jelentettem ki határozottan. Na szép. Ha tudnám mi az a belli és csakugyan tartozna vele, jogosan hajtanám be rajta, viszont így eléggé sántított a dolog, de ennek ellenére biztosra vettem hogy csakugyan tartozik. Micsoda képtelen gondolatok…
-Oké, te is mehetsz velük. Én azt a suhogósruhás hapekot akarom kinyírni. Egyáltalán minek öltöztök be ennyire ebben a tikkasztó hőségben? Nincs melegetek?- Szólítottam fel ismételten a szedett-vetett társaságot. Ez már megtette a hatását, a harcosok tanácstalanul néztek egymásra, és a vezetőjükre. Minden esetre ez a vezéscsóka nem volt hajlandó olcsón adni magát.
-Ne bambuljanak már! Lőjenek! Lőjék le azt az embert!- Mutatott rám egy elég ingerült arckifejezés társaságában, majd a fegyvereiket rám szegezték, de most társult hozzájuk maga a főnök is.
-Kár. Pedig azt hittem nem kell annyi vért ontanom.- Mondtam lemondóan, majd hátra dőltem, lezuhanva az ágról. Az esésemet egy banánpálma fogta fel.
-Menjenek! Nézzék meg él-e még!- Küldte utánam a pribékjeit. A barmok. Amíg odaértek, levettem egy érett banánt és zsebre vágtam, majd hullát játszva elterültem a szerencsétlen cserjén.
-Szerintetek meghalt?- Kérdezte az egyik, miközben megböködött a szikraokádóval. Itt volt a jó alkalom. Megragadtam a fegyvert és kitéptem a kezei közül, majd mintha az egy bunkósbot lenne, a tussal képen töröltem annyit amennyit elértem. Ezután a fegyvert bedobtam a bozótosba és kirontottam a társaságukból, egyenesen a célpontom felé, abban a hitben hogy a halála véget vethet a csatározásoknak. Persze ez nem tetszett neki és rám szegezte a fegyverét.
-Még akkor kellett volna ezt a golyót beléd lőnöm, amikor kiterültél!- Ekkor meghúzta a ravaszt és a fegyverből egy lövedék száguldott felém, és tán el is talált volna, ha valaki nem ugrik sietve közém és a fegyver csöve közé, majd élettelen testtel terült el a földön. Látom az arcát. Az egész testemet rémület járta át. A fogadott bátyám és mentorom, Molekai, életét adta értem.


-Miéééééééért!- Ordítom el magam szívből jövő fájdalmat színészkedve a hallgatóságom előtt, kitörve a gondolatok és a mesélés sürejéből.
-Ha azt mered beadni a gyerekeknek hogy meghaltam, akkor ne is számíts hogy a fogyó holddal kihajózhatsz.- Jegyezte meg a jól ismert képű, termetes fickó, miközben egy korsót a vállán tartva érkezett meg a kis mesélés közepére. A szabad kezének a válla pedig be volt kötözve.
-Ó, szia Molekai.- Üdvözöltem eltorzult emlékeimmel szöges ellentétben még élő bátyámat, aki csak a fejét rázta az utóbbiak miatt. Ezen persze a gyerekek csak jót nevettek.
-Miért színezed ki ennyire a történetet?- Nézet rám értetlenkedve, majd felálltam és lesegítettem a vállról a korsót, Még meleg volt, szóval, valami főtt étel volt benne.
-Te mondtad hogy nem árt ha kicsit ferdítek rajta.- Adtam választ a kis kitérő végett. Nem értettem mi akkora nagy gond ezen.
-Az a baj, hogy te a kicsit is hatalmasnak látod. Elefántot csinálsz a bolhából. Ez csak egy vállsérülés volt te golyós. Az egyik áruló doktor kivette a golyót is.- Ekkor a nyakában lévő nyaklánchoz nyúlt, amin különböző fogak és nyílhegyek között, amik sebet ejtettek edzett testén, ott lógott a kis fekete golyóbis egy kis üvegcsébe zárva.
-Ja, így már értem.- Bólintok elismerően mosolyogva, miközben belenézek a korsóba.
-Ez az! Kígyóragu!- Konstatálom elégedettem a tartalmát, majd a táskámhoz sietek, de kapok egy újabbat a fejemre.
-Nem ugrál!- Rivall rám ismét az öreg. Igaz is, róla megfeledkeztem. Erre persze Molekai mosolyogva elkezdi rázni a fejét. Erre újabb kacaj tör elő a gyerekekből.
-Inkább ne pattogj annyit, mert a végén más sebeid is lesznek. majd én adok enni neked te nagyszájú.- Ajánlotta mosolyogva. -Na, vacsoraidő van. Hozzátok a tálakat, eszünk, aztán folytatjuk.- Erre a gyerekek ricsajozva szétszéledtek, hazasietve a tálaikért.
-Na miket hazudtál még nekik? Égből alászálló óriáscsirke? Hat karú sáremberek? Beszélő bogarak?- Tette fel a kérdést.
-Ennyire bolondnak nézel? Mikor raktam a történetbe én ilyeneket?- Szegeztem rá a tekintetem. Most tényleg mondtam én ilyeneket? De komolyan, én ilyeneket nem mondtam. Legalábbis nekem nem rémlik.
-A hét minden napján, amikor sor került arra hogy elmeséld.- Adta meg a hőn áhított választ. Hm… Lehet volt benne valami. Sosem volt jó a memóriám. Minden esetre ezen közjátékot követően csend ült közénk pár pillanat erejéig.
-Hallottam hogy hamarosan útra indulsz.-
-Ja.-
-És hogy már nagyon készülsz rá.-
-Ja.-
-Mégis miért mész utánuk? Nem jönnek vissza. Az a maroknyi akik bevették magukat az erődbe, sem jelenthetnek gondot. Azok is bármikor elhagyhatják a szigetet. Kár kockáztatnod.-
-Ja.- Ekkor már kezdtek Molekai homlokán kidagadni az erek. A folyamatos helyeselésem nem tesz jót az egészségnek, pláne, hogy most Molekai koppintott a fejemre azzal a hatalmas öklével.
-Barom! Neked teljesen elment az eszed! Ennyire vágyod a halált? Egy normális ember ilyenkor már a családalapításon gondolkodna!- Hányta a szememre. Nem mintha ez az egész aggasztott volna, Hiszen, akkor a dolgát jól végzett agg gyógyító egy hatalmasat csapott Molekai fejére, majd a botjával kirántotta alóla a lábát. Ezen viszont csak én tudtam nevetni. Vicces hogy én is így kikaphattam volna az öregtől ha sokat ficánkolok. Viszont megkövetelte az illem hogy megadjam Molekainak a választ.
-Mi van ha tévedsz? Nincs kedvem kockáztatni. Elébe megyek a bajnak és teszek róla hogy többet ne fenyegessék a szigetet.- Adtam választ a kérdésére. -Nem szabad több hibát elkövetnünk. Ki tudja, lehet hogy ha visszatérnek, akkor mindennek vége szakad. Nem marad semmi. Így viszont van esélyünk és talán szövetségeseket is találhatunk.- Ekkor Molekai egy hatalmasat sóhajtott.
-Egy újabb ostoba ötlet. A vének nem emlékeznek rá hogy valaha bárki is visszatért volna a kéken vizen túlról. Biztos hogy ezt akarod? - Tette fel a kérdést összeráncolt homlokkal és felhúzott szemöldökkel rám nézve. Az arcát borító szépséges tetoválások ekkor teljesen összegyűrődtek, teljesen kivehetetlenné téve a hullámvonalak szépséges összképét.
-Ja...Mármint igen. Már rég eldöntöttem. Nem fogok változtatni.-
-Legyen. Bármilyen bolond is ez a terv, nem állhatok az utadba.- Mondta lemondóan, miközben rám nézett és mosolyogva rázni kezdte a fejét. Talán most jött rá hogy épp én vagyok az az ember akit képtelenség az efféle terveiben megállítani. De talán nem is baj. Valahogy annak ellenére hogy befogadott a törzs, nem éreztem magam teljesen közülük valónak. Ami azt illeti, azt mondják hogy a sápadt ördögökkel együtt érkeztem és sokszor látogattam meg a falut a régi időkben. A fura az egészben, hogy erre abszolút nem emlékszem. De annyi rémlik, hogy egyszer majdnem kicsináltak, mert meg akartam enni egy csirkét. Mindegy is, úgy sem volt fontos. Két dolog képes csak a mellékes gondolatokat eloszlatni, az egyik ha a kezembe nyomnak egy tál kígyóragut, a másik pedig minden más, szóval a kezeimet melegítő raguval teli tál hamar kizökkentett eme gondolatmenetből és sietve nekiláttam az elfogyasztásának.
Már épp a tálat álltam neki kinyalni, amikor az apró köhécselés félbe szakított. Felpillantva a tálból, Molekai nézett rám összefont karokkal, majd a tábortűz felé biccentett, jelezve, hogy kedves hallgatóságom már javában készen áll hogy meghallgassa a folytatást.

-Ja, tényleg.- Törlöm le az arcomról a ragu mélyzöld szaftját, majd letéve a tálat, nekigyürkőzöm a folytatásnak-Akkor ott tartottunk, hogy Molekai él és virul csak vállba lőtték.- Mesélem el a korigált részletet, miközben ismét elmerengtem a gondolataimban arról a sorsfordító harcról.

-Te idióta! Nem megmondtam hogy ne önfejűsködj!?- Sziszegte a fogai között Molekai, a vállán lévő seb elszorítása közben, féltérden a földön állva.
-Kiment a fejemből, bocsi.- Jegyeztem meg, felsegítettem a földről.
-Ahogy sejtettem. Megtérítettek ezek a vademberek igaz? Na és mondd, milyen ízű az emberhús?- Dörgölte az orrom alá pálfordulásom velejáróját. Az emberek sok dologot elítélnek ami idegen és vad számukra és nem értik meg. Ezt a kannibalizmust is túlkomplikálják. Nem érzik át annak a bánatnak a mélységét, ami során egy szeretett ember csontjait liszté őröljük és elfogyasztjuk, vagy mikor egy nagyra tartott ellenfél vérét magunkhoz vesszük hogy egy része bennünk éljen tovább.
-Azt még nem ettem, de a kedvedért tehetek kivételt. De mit is várhatok valakitől, aki önző érdekekből gyilkol ártatlanokat.-
-Ez túlmutat rajtam. Én csak parancsot teljesítek.- Bökte ki végül, majd célba vett a fegyverével. -Most pedig ne ugráljatok, mert úgy nem lehet rendesen célozni.-
-Csak még valamit az utolsó szó jogán.- Hoppáhoppá. felhúzta a szemöldökén, most meglepődött. Ez jó.
-Jól van, mondd. Ennyi még neked is jár.- Siettetett a mondandómmal. Eljött hát az idő. Persze Molekai mit sem értett az egészből és furcsállva rám pillantott. S míg az oldalát átkarolva felsegítettem, volt lehetőségem a zsákmányolt banán előételére, amit azonnal a képébe vágtam. Hirtelenjében jobb nem jutott eszembe. Ezt követően sietve nekirontottam a férfinak és ölre mentem vele. Mindketten a földön voltunk, ő pedig elejtette a fegyverét. De persze voltam olyan ostoba hogy ennél tovább nem gondolkodtam tervet illetően és hamar belefuthattam abba hogy amint egy pillanatra szabaddá vált az egyik keze, kést rántott és a combomba szúrt vele párszor, amire én felüvöltve a fájdalomtól, eleresztettem és a másik kezét is, majd megmarkolva a füleit lefejeltem, majd a fejét a földhöz vertem párszor, de a feje keményebb volt mit amire számítottam. Meg se érezte. Ezzel csak annyit értem el, hogy kicsit megzavarodhatott, nem több, így nem volt választásom, menekülőre kellett fognom. Egy méter sietőst kúszás és bukdácsolás után Molekai oda vetette elém a lándzsámat.
-Gyerünk!- Bíztatott további harcra Molekai. Tudtam hogy nem lenne helyes ezek után elrohanni, csak mert nem tudtam elsőre végezni vele. Legfeljebb csak egy újabb srigula leszek a legyilkoltak listáján, de akkor is meg kellett próbálnom véget vetni a gyilkolásnak. Rámarkoltam a lándzsára és annak segítségével feltápászkodtam a földről, de továbbra is rá kellett támaszkodnom. Mire két lábra állhattam, az ellenfelem is össze szedte magát, majd körbepillantott. Miután a szeme rám tévedt, tovább nézelődött, keresve a pisztolyát, ami az avaron pihent. Itt volt a remek alkalom. Megerőltettem magam és a lándzsát egyenesen felé hajítottam. A lándzsa belefúródott a testébe, oda szegezve a földhöz. Nem mozdult többé. Élettelenül hevert a szikraokádótól alig egy kartávolságnyira. Megtettem, akármilyen hihetetlen is. Ugyan szörnyű dolgot tettem, de hatalmas megnyugvás öntött el.  Ez viszont most még kevés volt. Sürgetett az idő hogy lezárjam a csatát. A lándzsa támogatása nélkül, bicegve indultam el a holttest felé. Letérdelve mellé, elvettem az egyik kezéből a kést, majd ahogy kezdetben tanultam, pár vágással megszereztem az első harci trófeámat, majd Molekainak adtam.
-Had lássa mindenki. Elég vér folyt már. Az övé legyen az utolsó.- Szuszogtam fáradtam, majd átöleltem fél karral Molekai nyakát és elindultunk a harcolók felé, ahol fel akartuk mutatni a fejet és lezárjuk ezt az eszelős háborút.
-Te idióta. Nem múlott sokon hogy ott maradj.-
-Ha nem rohantál volna a golyó elé, biztosan.- Mosolyodom el, majd elnevetem magam. Ennél jobban tán nem is alakulhatott volna a dolog.

-És végül felmutattuk a bukott vezér fejét. A láttán sok ellenségünkben tudatosult hogy a harcnak vége és eltűntek az erdőben, mi pedig diadalmas üvöltésben vonultunk vissza, miközben a futárok szétvitték a hírt a győzelemről. Azok a harcosok akik végigüldözték a katonákat az erdőn, látták amint visszatértek az erődjükbe. Azóta is csak óvakodva jöttek ki onnan.- Fejezem be a történetet, majd nyujtózkodva felállok a földről. Mit mondhatnék, már kivagyok.
-Oké, ennyi volt mára gyerekek, menjetek.- Álltam fel, miközben megropogtattam a nyakamat.
-Meséld el hogy milyenek voltak az első napod közöttünk. Légyszi...!- Kért meg az egyik gyerek, amire a társai zsibongva beszálltak a győzködésbe.
-Hallottátok. Most menjetek. Biztos akad mindannyiótoknak valami dolga. Majd holnap elmesélem ezt a történetet.- Ajánlotta fel Molekai, majd majd összecsapta a tenyereit és elhessegette a gyerekeket, akik nagy zsivajjal hagytak ott minket.
-Na, akkor elmegyek halászni. Állítólag ma este bő fogást jósoltak.- Közöltem egykedvűen, majd a viskóm mellől felemeltem egy lándzsámat és elindultam. Akkor még sok munka volt hátra az indulásomig.

A nagy nap és a még nagyobb meglepetés

Végül aztán eljött az idő hogy útra kelljek. A falu apraja nagyja eljött a partra hogy elbúcsúztasson és hogy jó szerencsét kívánjanak. Attól a naptól fogva, hogy végigestem a szertartáson, ami során felavattak a törzs harcosává, s mint szülőtlen és család nélküli, mindenki testvérévé és gyermekévé váltam a törzsben, így ottlétük nem is volt csoda. Az asszonyok és a gyermekek egy része sírva búcsúztatott, mintha a hamvasztásomon lennének, de a harcosok, ők egy könnyet sem ejtettek. Tudták hogy dolgom van a láthatáron túli, ismeretlen világban. Meg sem próbáltak megállítani. A vének, szeretett népem bölcsei és sámánjai ugyan kételkedtek a sikeremben, ugyan visszatarthattak volna, de nem tették, megértették hogy nyugodalmam sem lehet, míg bizonyságot nem szerzek a biztonságunkról. Azonban egyvalamiben egyet értettek valamennyien. A sziget áldása is szükséges ahhoz, hogy biztonságban teljesítsem az utam, így Koi-t, a kakast, a szigetlakók által hitében szentnek számító csirkét védelmezőmül rendelték, hogy áldás kísérje az utamat.
Reszkessetek sápadt ördögök, Keiki vízre szállt!

//Oké, rövidke is, meg fura is, de ez csak a rövidített verzió. Az eredetileg tervezett ET-t részenként teszem fel, mert a kedves olvasók a végén szemtengelyferdülést kapnak.//
Vissza az elejére Go down
Kuzan

avatar

Hozzászólások száma : 77

TémanyitásTárgy: Re: Nui Wa'a me Kai Keiki   Szer. Aug. 12, 2015 12:51 pm

Kedves Keiki

Történeted jó, hosszú és kidolgozott. Reméljük a vének még megélik azt napot, hogy a törzsedből valaki visszamenjen a szigetetekhez, méghozzá a te személyedben. Nem szeretnék kertelni, szóval nagy örömmel közlöm veled a jó hírt, hogy ezennel az előtörténetedet ELFOGADOM!

Kaszt: Kalóz
TP: 2000
Szint: 4
Pénz: 50 000 ß
Vérdíj: 0 ß

Erő: 140
Intelligencia: 60
Befolyás: 40

Miután elkészítetted az adatlapod itt, már játszhatsz is!

Ne feledd, különleges nyitó-akciónk keretében van 1(havi)+1(bónusz) pörgetésed a szerencsekereken

Jó játékot, és kellemes időtöltést!
Vissza az elejére Go down
 
Nui Wa'a me Kai Keiki
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: