HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Sanders D. Reigen

Go down 
SzerzőÜzenet
Sanders D. Reigen

avatar

Male Hozzászólások száma : 33
Kor : 26
Tartózkodási hely : Déli Tenger

Karakterlap
Tapasztalatpont:
2300/3100  (2300/3100)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő120
Befolyás80+50
Intelligencia80

TémanyitásTárgy: Sanders D. Reigen   Vas. Aug. 09, 2015 8:42 pm

Az új fegyver





Napokkal később a Turkeen Sziget események után Reigen egy újabb Déli tenger földhöz sodródott. Az elmúlt időben, amíg a tengeren hányódott, orvosi szemmel kontár munkával ugyan, de sikeresen összevarrta a baloldalán lévő sebet és le is kötötte. Napokon keresztül használta a gyógyító meditációt, amit szülőföldjén tanított neki egy szerzetes. A gyakorlat lényege, hogy teljesen kitisztítja az elméjét, lelassítja a légzését és minden mentális erejével és akaratával a gyógyulásra összpontosít, serkentve a testét, hogy gyorsabban beforrjanak a sebek. Bár nem közelíti meg a csoda szintjét, mégis működik és hamarabb regenerálódik tőle az ember, már ha tényleg a megfelelő módon használja. A sok harc és gyakorlás után pedig Reigen elmondhatta magáról, hogy a megfelelő módon használja. Sebei beforrtak annyira, hogy egy aktívabb mozgás után se szakadnának fel, azonban egy erőltetőbb tevékenység vagy egy közvetlen találat után már biztos újra felnyílna.
Gondolatai azonban másfele jártak a szigethez közeledve. Az utolsó harcban megsemmisült az egyetlen kaszája egy furcsa, általa eddig még soha nem látott technika miatt. Csak az járt a fejében, hogy talán most először fegyvertelen és teljesen olyan érzés volt számára, mintha meztelen lenne. Ugyan tanult puszta kezes harcmodort és nem is volt rossz benne, de ha használta is megvolt a tudta, hogy a hátán ott a fegyvere, ha bármi történne és komolyabbra fordulna a dolog. De ezúttal nem volt a tarsolyában a B-terv, csak a testére számíthatott.
Egy dolga volt csak, egy új kaszát kovácsolni. Mindenekelőtt egy műhelyt kellett találnia, ahol elkészítheti az új fegyvert. Fejben már készen állt a terv, egyedül a kivitelezés maradt hátra, ami az egész buktatója lett, mint később kiderült. Ahogy kikötött egyből felkeresett egy műhelyt, hogy használatba vegye de elhajtották, ahogy a következőből és az azutániból is. Megfordult a fejében, hogy az éjszaka folyamán betör valamelyikbe, de gyorsan el is vetette. A kovácsolás nagy zajjal jár, nem tudta volna elintézni anélkül, hogy fel ne verte volna a tulajdonosát.
Akárhogy törte a fejét az utcákat járva nem jutott eszébe semmi. Kezdte úgy érezni, hogy kénytelen lesz beérni egy vásárolt fegyverrel, ami nagyon nem volt az ínyére való. Mivel azonban nem jutott eszébe tényleg semmi jobb ötlet, nagyot sóhajtva egy fegyver árust kezdett keresni a városban.
Egy röpke fél óra el is jutott egy utcába, aminek a közepénél feltűnt neki egy cégér, amin két keresztbe tett kard állt, középen pedig egy pénzzel teli szütyő. A cégér egyértelművé tette, hogy megtalálta a helyet, amit keresett. Belépve a ciprusfa ajtón egy csengő jelezte a jöttét. A falakon végig kardok, fejszék, szablyák, dárdák és egyéb fegyverek voltak kiakasztva. Több hordót is látott, amiben úgy szintén fegyverek sorakoztak. Szemben az ajtóval helyezkedett el egy pult és mögötte a sarokban pedig egy átjáró a szomszédos helyiségbe, amit egy függöny takart el.
– Máris megyek! - hangzott egy vékony férfi hang a függöny mögül, majd csörömpölés követte, azt pedig egy elég bő szókincsű szitkozódás. Kisvártatva elő is bukkant egy alacsony teremtő, vékony negyvenes évei közepén járó alak.
– Elnézést a várakozásért, miben segí…- hirtelen elharapta a mondatot, ahogy ránézett a jövevényre. Elsápadt és izzadni kezdett. Próbált hangot kierőszakolni a torkán, de csak mekegés lett belőle. Néhány másodperccel később, ahogy kezdett visszatérni a szín az arcába, úgy vele együtt a hangját is visszakapta.
– Ma-ma-ma-maga… Sanders? S-Sander D. Reigen? A k-kaszás? A ha-haditengerészek hó-hóhérja? – dadogta, miközben valósággal patakokban folyt róla a víz. Reigen mérgében legszívesebben felrúgta volna a mellette lévő hordót fegyverestül, hogy sikerült az egész városban pont azt a fegyver kereskedőt kifognia, aki kapásból felismerte. Nem akart nagy felhajtást. Bosszankodva kezdett el keresni valami közeli fegyvert, amit gyorsan képes elérni és használni. Meg kellett fékeznie a tulajdonost, mielőtt rácsődíti az egész várost és vele együtt a tengerészeket is. Jelen, fegyvertelen állapotában ezt semmiképp sem engedhette meg magának.
– Ha-hatalmas rajongója vagyok! - folytatta tovább a dadogást, Reigen pedig felhagyott a kutatással és egyenesen a fickóra nézett. Majdnem leesett az álla és először biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza.
– A rajongója, jóuram! - válaszolt, ezúttal már kicsit határozottabban. Kezdte megszokni a csuklyás bálványa jelenlétét és kezdte azt is elhinni, hogy nem álmodik, hanem ez a valóság.
- Ez valami vicc? – hüledezett tovább. Még mindig nem akarta elhinni.
– Ó, dehogy! Maguk a Déli tenger gyöngyszemei ezekben a borús időben!
Reigen hirtelen nem tudta, hogy a „maguk” vagy a „gyöngyszemein” akadjon fel, végül inkább az előbbire kérdezett rá.
- „Maguk”?
– Igen! – helyeset, azzal elhúzta a pult mögötti függönyt. A hátsó falon három körözési plakát volt kiragasztva. A bal szélső Reigen posztere, a középsőn Dr. Heinrich Hohenheim neve és kopasz feje szerepelt, a harmadiknak pedig csak a széle látszódott, abból a szögből, ahol Reigen állt.
– Akiknek megkeserítette az életét a haditengerészet, de nincs erejük vagy bátorságuk szembeszállni velük, mind felnéznek és istenítik magukat. Nekem a testvéremet tartóztatták le, pedig nem is csinált semmit. Bűnbakot csináltak belőle. Korruptok mind, nem kár értük! De mit adhatok? Fegyver kellene? Vigye, amit csak akar! Örömmel adok bármit! - váltott témát gyorsan és valóságos csillogó szemekkel bámulta a sötét alakot, aki kezdte egyre zavarodottan érezni magát.
- Egy kaszára van szükségem.
– Ó, ne! Mi történt a sajátjával? - kezdett személyeskedni, mintha régi cimborák lennének.
- Nem fontos. Van kaszája, vagy nincs?
– Sajnos nincs. Tudja… bár minden bizonnyal tudja, hogy eléggé egzotikus fegyver és kevesen használják. – felelte csalódottan. Szomorú lett, amiért nem tud segíteni a bálványának és képtelen volt kiszolgálni. Aztán hirtelen bevillant neki valami és felderült az arca.
– Várjon! Talán még is tudok segíteni. Hallott már a legendás kaszáról, ami a Rigor Mortis nevet viseli? - kérdezte.
- Igen – felelte Reigen kurtán, hisz kaszaforgatóként természetes, hogy ismeri a legendás fegyvereket. Ha nem is olyan behatóan, de mindegyikről tud valamit. Mikor még kisgyerek volt és tanulta a kovácsolás fortélyait, az apja sokat mesélt a legendás fegyverekről. Néhányról különösképpen, hisz ő maga készítette őket. Igaz nem voltak olyan híresek, de mégis csak közéjük tartozott, így büszke volt a munkájára. Szívesen hallgatta azokat a történeteket a kis Reigen, ám a saját ízléséből kifolyólag ő mindig is inkább a kaszák történeteik iránt érdeklődött jobban.
– Az utolsó tulajdonosa a Déli tengerről származott, méghozzá erről a szigetről. Miután megöregedett és befejezte a kalandozást a Grand Line vizein visszatért ide. Utoljára aznap látták, mikor több, mint húsz éve megérkezett a szigetre. Az elején még pár bátor ember megkísérelt kapni az alkalmon és a fegyverkutatására indultak, de egyikük sem tért vissza. Bizonyára Haarkon ölte meg őket.
- Haarkon? – kérdezett rá.
– Igen. Ő a tulajdonosa. Legalábbis volt. Gondolom, azóta már biztos meghalt. Eleve idős korában tért vissza, igaz még volt benne erő, hogy elintézze a fegyverbitorlókat. Nem mintha maga az lenne - kezdett mentegetőzni, majd folytatta – De azóta több, mint húsz év telt el, már biztos meghalt.
Akkor azóta, miért nem ment érte valaki?
– Nem tudom. Talán az idő múlásával elhalványodott a rá szentel figyelem és az emberek szép lassan megfeledkeztek róla. Igazából, ha nem érdeklődik pont kasza után, magamnak se jutott volna eszembe. - vakarta a fejét a kereskedő.
– Ez a sors keze biztos. Csak maga lehet méltó a forgatására!
Reigen kezdte még furábban érezni magát. Nem szokott hozzá, hogy hízelegjenek neki. Minél előbb elakart az üzletből szabadulni. Egyrészt a kényelmetlen helyzet miatt, de még inkább mert akarta azt a kaszát magának. Ismerte a fegyver történetét és tudta, pontosan arra használná, amiért kovácsolná. Hogy életet ontson, méghozzá nagyon sokat.
- Merre keressem?
– Állítólag a sziget végében lévő kazamatákban rejtőzött el a világ elől. Legalábbis azok a kalandorok nem tértek vissza, akik oda mentek. Mindjárt hozok egy térképet. - szólt a boltos és hátra sietett. Reigen pedig a szemét forgatta. Néhány napja volt már egy kellemetlen élménye egy barlangban, ezúttal pedig egy kazamata jön, ami lényegében ugyanaz volt számára. Nagyot sóhajtva gondolt bele, hogy megint mehet a föld alá. Ráadásul fegyvertelenül. Az utóbbi zavarta a leginkább.
Időközben a tulajdonos is előkerült a hátsó helyiségből és egy térképet csapott az asztalra, ami a szigetet ábrázolta. Bejelölte rajta az üzlet pozícióját, majd a kazamatákét, végül egy hosszas magyarázatba kezdett, hogy mikor melyik utcán érdemes befordulna vagy épp áthaladni, de Reigen nem nagyon figyelt rá. Gondolatai a legendás fegyver körül forogtak, amit századokkal ezelőtt kovácsoltak és több millió ember vére tapadt már a pengéjéhez. Méltófegyver, hogy elvegye a haditengerészek életét és kiirtsa őket. Mire észbekapott kiszabadulva a gondolatai tengeréből, már arra eszmélt, hogy a boltos nem beszél, csak érdeklődve nézi őt. Reigen megköszörülte a torkát és összehajtva a térképet, elindult az ajtó felé.
– Sok sikert! Magának sikerülni fog! - hallatszódott a buzdítás a pult mögül. A csuklyás alak hátra sem nézve csak felemelte a bak kezét, hogy intsen, aztán kilépve az ajtón eltűnt az utcán. A fegyverkereskedő valósággal katarzisban volt. Nem csak élőben, maga előtt, személyesen láthatta a bálványát, de még beszélt is vele, hallotta a hangját. Ráadásul segített is neki. Az örömtől és büszkeségtől majdnem kicsordult egy könnycseppje.
– El sem fogják hinne a fiúk, ha ezt elmesélem…

Sanders kiérve a városból letért az erdőbe vezető keleti ösvényre. Bár a csónakból távolról nem tűnt nagynak a sziget, gyalogosan közlekedve még is csak kiéleződött a több mérföldes táv. Órákon keresztül haladt a természet lágy ölén. Az ösvény reliefe végül nőni kezdett, a fák pedig ritkulni és egy dombokkal teli tisztásra ért, aminek a közepén romok és sziklák látszódtak. A romok talán még a szigeten lakó hajdani civilizációé lehettek, ám Reigen nem volt archeológus és a történelem sem érdekelte különösebben, így nem hozta lázba. A hajdani építmények és szikla együttesek közepén egy lyuk tátongott baljóslóan, mintha maga a pokol kapuja lett volna. A fekete csuhás alak óvatosan belenézett és több tíz méter mélyre saccolta. Biztos volt benne, hogy a kazamata az alján volt, de nem volt róla meggyőződve, hogy a funkciójának megfelelően használták-e. A lyukat el jobban működött volna börtönként, mivel ember lehet a talpán, aki bármi segítség nélkül ki tudott volna mászni.
Reigen aztán észrevett egy régi kötelet, ami egy oszlopmaradvány aljához volt kötve. Odasétálva megrángatta, hogy elég masszív-e. Feltehetőleg valamelyik tízen évvel ezelőtt érkezett kaszahajhász hagyhatta ott. Ezt egyfelől jó jelnek találta, hisz azt jelentette jó helyen jár és van lent valami, mivel nem tért vissza. Reigen bízott a saját képességeiben és az akaratában. Ezekkel a gondolatokkal ereszkedett a mélybe. A kötél kitartott és sikeresen leereszkedett legalább harminc-harmincöt méter mélységbe, mire talajt ért a lába. Nagyon kevés fény szűrődött le fentről, de körbetapogatva a falat talált egy járatot, aminek meglehetősen szabályosak voltak a falai, mintha építették volna. A fal mentén belépett a járatba és haladt tovább egyenesen. A szeme lassan kezdett hozzászokni a sötéthez, bár még így is alig látott valamit. Óvatosan lépkedett, de így is belerúgott véletlenül valamibe. Megtorpant és lehajolt megtapogatni. Egy holttest volt, vagy legalábbis, ami maradt belőle. Régóta ott lehetett ugyanis, már semmi nem maradt az egykori emberből csak a csontváza és a ruhája. Ahogy tapogatta a csontvázat az kiejtett a kezéből valamit, ami hangosan koppanva gurult el. Reigen a hang irányába vitte a kezét és a földet kezdte tapogatni és hamar rátalálta a henger alakú tárgyra. Egy fáklya volt. Megszagolva érezte, hogy hajdanán petróleumba mártották, talán még mindig képes lehet az égésre, gondolta magában. Már csak valamit szerezni kellett, amivel tüzet csiholhat. Sehol nem talált köveket, azonban jó pár perccel később a csontváz egyik belső zsebéből előkerült egy vihargyújtó. Kipattintotta és bekapcsolt, szerencséjére az előző tulajdonosa vadiúj állapotában hozta magával és a katakombákban sem volt túl sok ideje használni, így bőven volt még benne anyag. Gyorsan a fáklyához emelte, ami azonnal meggyulladt, de tiszavirág életet élt. Hatalmasat lobbant, majd azzal a lendülettel ki is aludt. Úgy tűnt a fáklya jóval öregebb lehetett, talán az előző tulajdonos is csak úgy találta. Mindenesetre legalább egy vihargyújtó szolgált neki fényforrásként, még ha nem is olyan naggyal, de legalább látott valamit és nem úgy kellett botorkálnia, mint egy vak embernek. A fáklyát megtartotta a biztonság kedvéért, hátha később még jól jöhet valamire.
Körbenézett és hirtelen görcsbe rándult a gyomra. A tőle ellenkező oldalon lévő fal tele volt lyukakkal, a mellette lévő csontváznál pedig ekkor vette észre, hogy a koponyája betört, mintha valami hegyes tárgy hihetetlen erővel csapódott volna bele. Illetve a ruháján több szakadást is látott, ami körül megszáradt vér borította a ruhát. Nem moccanva a helyéről hátra tekintett a fénnyel és mögötte a folyosón is ugyanilyen lyukakat látott. Nem kellett zseninek lenni, hogy összerakja a kirakós darabkáit és rájöjjön valaki nagyon vigyáz rá, hogy ekkora szerencséje volt.  
Nem tudta eldönteni mi legyen a továbbiakban. Próbáljon meg a fal mellett mii esetleg, hisz eddig bejött. Lehet már régóta nem is működik és egyszerűen végig sétálhatna, ám ha téved az életébe kerülhet, agyalt rajta. Mivel nem volt nála a kaszája nehezebb dolga lett volna a védekezéssel, pláne abból a távból.
A falhoz simulva haladt tovább egyik kezében a vihargyújtóval, a másikban pedig a fáklya maradékával, közben meredten a falat bámulta. Nagyon lassan és óvatosan lépett, de nem történt semmi az elkövetkezendő száz méteres szakaszon, amíg lyukakkal volt tele a fal. Haladt tovább a járaton, aztán megtorpant. Valami volt előtte, bár jobb megfogalmazás lett volna a valamik, ugyanis két tárgyat látott a földön. Közelebb érve kiderült, hogy nem is tárgy, hanem ember volt, méghozzá egy kettévágott. Azonnal újfent a falhoz vágódott Reigen. Bármi is volt, ami kettészelte a szerencsétlent az a járat közepén tette meg. Újabb hosszú szakasz következett a fal mellett feszülve, de továbbra se történt semmi. Végül már nem csak a nála lévő tárgy szolgált fényforrásként, hanem előtte a folyós végén is pislákolt valami. Eloltotta a vihargyújtóját és egy megvilágított kupolás csarnokba ért. Minden oszlopón fáklya lobogott, valamint a kupola legtetején is volt valami rejtélyes fényforrás, amit Reigen nem tudott hova rakni. Mintha valami kristály lett volna.
A lényeg azonban a kör alakú hatalmas terem közepén volt, egy emelvényen. Ott állt felakasztva egy oltáron a legendás kasza, a Rigor Mortis.
Reigen elindult az oltár felé, majd hirtelen megtorpant. Egy barna csuklyás alak emelkedett ki az oltár mögül és nézett rá az idegenre.
– Nocsak-nocsak… - hallatszódott egy rekedtes igen csak öreg hang – Egy karcolás nélkül úsztad meg a csapdákkal teli utat, biztos kivételes harcos lehetsz. Talán méltó leszel az utódásra…
Azzal ráfogott a kaszára és elindult a fekete csuklyás alak felé. Remegő kézzel a magasba emelte a fegyvert, Reigen már csak azt várta, hogy mikor borul oldalra a súly alatt, de végül nem adta meg magát olyan könnyen az öreg és előrecsapott. Ami inkább a gravitációnak volt köszönhető, mintsem az aggastyán fizikai erejének. Reigen nem tért ki a lassú sújtás elől, egyszerűen felemelte a jobb kezét és ráfogott a kasza nyelére. Egy határozott mozdulattal pedig kirántotta az öreg erőtlen ujjai közül és a magasba emelte, hogy megcsodálja. Súlyra jóval nehezebb volt, mint a régi fegyver, elvégre ez a kasza már teljesen fémből készült, még a nyele is. Tökéletes mestermunka volt. A nyele alja úgy volt kialakítva, mintha csigolyákból állna a közepén ezek a motívumok már eltűntek, hogy a forgató kezét ne zavarják. A fogás felett aztán újra díszítés következett, méghozzá, mintha a nyeléből egy ember csontváza nőne ki a bordáktól kezdve, karok nélkül. A koponya hátsó részéből állt ki a még mindig borotvaéles penge. Olyan gyönyörűen volt megformázva rajta az alak, hogy alig látszódott rajta a fém. Első látásra valóban csontnak nézett ki. Ámulattal csodálta a fegyvert, azonban az öreg beszéde kizökkentette a katarzisból.
– Rendben, elismerem legyőztél, de áruld el, hogy jutottál túl a csapdákon?
- Nem voltak csapdák – morogta vissza Reigen.
– Nem voltak csapdák? - ismételte meg magának elképedve az öreg – A dárdavető fal? A felező pallos? A nyársaló szakadék?
Az első kettő még ismerősnek hatott Reigen számára, legalábbis feltételezte, hogy azoknak a nyomát látta a betört fejű és a kettészelt embernél, de a harmadikra semmilyen nyomott nem látott.
Az öreg hirtelen összerezzent, mint egy chiwawa. Lecsapta a fejéről a csuklyát, hogy jobban lásson és vadul elkezdte túrni a ruhája belsejét, majd előrántott egy fogaskereket.
– Ó hogy a rossebb vigye el! Elfelejtettem a legutóbb újra élesíteni a szerkezetet, mikor visszajöttem! - csapott a homlokához. A mélyen ülő ráncain látszódott, hogy jócskán benne volt a korban. Kilencven éves biztos elmúlt, nem is csoda hát, hogy tapasztalható nála is az öregkori demencia. Reigen azonban elképedt, hogy ezzel a korral egyáltalán meg tudta emelni a kaszát.
– Akkor nem is vagy méltó rá! Add csak vissza! - indult neki az öreg és kezdett ugrálni meg nyúlni a kaszáért.
– Más se volt az, akkor te miért lennél? Főleg ilyen csalás után! - pattogott tovább.
- Mert én arra használnám, amire való – felelte hűvösen Reigen, mire az öreg abba hagyta az ugrálást.
– Mégis mire? - kérdezte érdeklődve.
- Ölésre. Mérhetetlen mennyiségűre. Az én kezemben a tengerészek vérét fogja ízlelni
– Hány haditengerészt szándékozol megölni vele?
- Az összeset! – felelte indulatosan és ránézett az öregre, ő pedig a lángoló pokol dühét vélte visszatükröződni a sötét alak tekintetéből. Egy csapásra értelmet nyert számára minden.
– Három generáció ideje alatt érte el a kasza az egy milliomodik kiontott életet. Úgy érzed felnőhetsz a feladathoz?
- Az én kezemben megduplázódik.
– Nocsak. Rendben. A tiéd. Lássuk betudod-e tartani az ígéreted - húzódott sejtelmes mosolyra a szája. Reigen az öregre nézett, majd a kaszára. Elrakta a korábbi kasza helyére a hátához, majd visszanézett az öregre és biccentett tisztelettudóan, elvégre mégis csak Haarkon az előző tulajdonos állt előtte. Aztán sarkon fordult és eltűnt a járatok mélyén.
– Lássuk mekkora vihart kavarsz, Sanders D. Reigen, a kaszás… - suttogta maga elé.

Vége
Vissza az elejére Go down
Kuzan

avatar

Hozzászólások száma : 77

TémanyitásTárgy: Re: Sanders D. Reigen   Hétf. Aug. 10, 2015 11:19 pm

Új nap, új kasza és ehhez megfelelő jutalom. A karaktered megtapasztalta hogyan is menjen át egy "csapdákkal teli" halálvermen, így 150 tapasztalatponttal gazdagodik. Smile
Vissza az elejére Go down
 
Sanders D. Reigen
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Naplók-
Ugrás: