HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  Szabályzat -BÉTA-Szabályzat -BÉTA-  

Share | 
 

 Fujiwara Hatsumi

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fujiwara Hatsumi

avatar

Hozzászólások száma : 14

Karakterlap
Tapasztalatpont:
2000/3000  (2000/3000)
Tulajdonságpontok:
TulajdonságpontokÉrték
Erő90
Befolyás35
Intelligencia110

TémanyitásTárgy: Fujiwara Hatsumi   Szomb. Aug. 08, 2015 3:17 pm

Név: Fujiwara Hatsumi




Faj: Ember




Kaszt: Fejvadász




Nem: Nő




Kor: 17




Képzettség:

  •  Egy kardos kardforgatás –> Kifejezetten jól bánik egy katanával, az átlagnál mindenképpen                jobban
  • Mosás/Takarítás/főzés
  • Remekül sakkozik                 






Származási hely: East Blue




Tartózkodási hely: East Blue - Loguetown közelében




Felszerelések: Fehér Sárkány (katana)




Kinézet: Hosszú, a háta közepéig éri hófehér haj, gyönyörű fekete szemek melyeket az apjától örökölt. Körülbelül 167 cm magas, és 51 Kg. Testét felül egy szép fekete bőrkabát takarja, alsó részét pedig egy rövid fekete szoknya, illetve fekete harisnya. cipője egy egyszerű fekete cipő, ami kényelmes mind hosszú sétára, vagy harcra. 




Jellem: Első találkozáskor zárkózottabb, nem igazán mutat arckifejezéseket, inkább csak figyel. Ilyenkor megfigyeli hogy milyen ember vagy a testbeszéded alapján, körülbelül mennyire lehet téged felidegesíteni mielőtt átlépné a határt. Persze nem fog feltétlenül mindenkit felidegesíteni, de kifejezetten szereti játszani a buta lánykát, megtévesztve ezzel az embereket. Nehezebben bízik meg másokban, de ugyanakkor ha valóban kialakul barátság, onnantól ez a kötelék valóban nagyon erőssé válik. Szabadidejében imád sakkozni, és bár ért a takarításhoz és a főzéshez, azt szereti inkább másra hagyni, tekintve hogy szerinte ez az egyik legmonotonabb munka a világon, és legunalmasabb. A harcolni akarása változó, ha olyan kedvében van akkor nagyobb lelkesedéssel ugrik bele egy csetepatéba, ugyanakkor néha a végsőkig kerüli a küzdelmeket, mert mélyen a szívében elég lusta a leányzó. Persze ha esetleg egy feljebbvalója, mondjuk egy csapatban a vezér azt mondja hogy harcolni kell, akkor harcol.



Előtörténet


Egy kellemesen hűvös őszi délutánon születtem. Édesapám a város kovácsa, míg anyukám a város vezetőjének a lánya volt. Kifejezetten rossz szemmel néztek a szüleim kapcsolatára, tekintve, hogy anyukámnak eredetileg egy másik férfihez kellett volna hozzámennie. Létezésem titokban maradt, legalábbis titokban akarták tartani, születésem után néhány hónappal el kellett válnom anyukámtól, odaadtak apukámnak, és soha többet nem mehetett anya közelébe, de még csak a városháza közelébe sem. A születésemről csak néhány ember tudott, ezáltal sikeresen hozzá tudták adni anyukámat egy másik, eléggé pénzes emberhez, persze ez az ember mit sem tudott rólam.
Az idő hamar elröppent, négy és fél éves koromra jött meg a hír, hogy lesz egy féltestvérem. Persze, erről akkor még semmit sem tudtam, semmit sem értettem meg a világról, legtöbbször csak értetlenkedve néztem, miért van az, hogy mikor engem egyedül apa hoz haza a játszótérről, addig más gyerekeknek a kezét két felnőtt is fogja. Egyszer mertem megkérdezni édesapámat, mi ennek a jelenségnek az oka, de olyan reakciót váltott ki belőle, amire nem számítottam. Kezdetben csak szótlanul néztem, láttam az arcán, hogy fogalmazódnak a fejében a szavak, hogy akar valamit mondani, de ahányszor belekezdett a mondatokba, annyiszor dőltek össze a szavak, annyiszor csuklott meg a hangja. Megértettem, hogy ez a kérdés tabu. És bár kíváncsi voltam, és meg akartam tudni, mi nyomasztja ennyire apát, sosem mertem újra megkérdezni, féltem, hogy újra elszomorítom.
Bár valóban úgy éreztem, hogy valami mintha hiányozna az életemből, mintha lenne egy betömetlen lyuk a szívemben, mégis képes voltam boldogan éldegélni. Remekül teljesítettem az iskolában, voltak kedves ismerőseim is, akik támogattak, valamelyest érdekeltek a tudományok, és imádtam sakkozni az apukámmal. Minden nap játszottunk egy partit. Kezdetben engedett nyerni hogy legyen sikerélményem, és megszeressem ezt a csodálatos játékot, majd ahogy telt az idő, és egyre jobban belejöttem, egyre keményebb ellenféllé vált, egészen addig amíg nem tudtam legyőzni. Sokáig úgy éreztem, mintha nem fejlődnék, és csak később esett le, hogy annak ellenére hogy folyamatosan veszítek, apukám így is egyre keményebben bánik a bábukkal. Viszont annál jobb érzés volt, mikor végre legyőztem. Rájöttem hogy apukám rettenetesen defenzíven játszik, ha komolyan veszi a dolgot, és rájöttem hogy így könnyen meg lehet jósolni mit fog lépni egyes helyzetekben. Részben emiatt is szerettem meg nagyon a sakkot. Képes voltam kiismerni apukám valódi személyiségét csak azzal, hogy játszok vele. Ezek után rengeteg más embert is kihívtam, akikről úgy éreztem hogy ismerem őket, és elképesztő következtetésre jutottam. Legalábbis elképesztő volt a számomra. Furcsamód, a játékstílusuk az embereknek majdnem minden esetben ellentmondott annak, hogy hogyan viselkednek az utcán. A férfiról, aki a zöldségesnél dolgozott például mindig azt hittem hogy kedves ember, de mikor szabadnapján játszottunk egy partit, gondolkodás nélkül áldozta befele a bábuit, csak hogy elérje a célját, és támadni tudjon ellenem. Kifejezetten agresszívan játszott. Kicsit úgy éreztem, mintha eddig minden ember álarcot mutatott volna a saját arca helyett. Mintha mind átvertek volna, illetve mind átverték volna egymást.
12 éves voltam, mikor egy tengerészeti fejes úgy döntött hogy ellátogat a városunkba. Elég nagy ember lehetett, mivel az egész városnak meg kellett jelennie a város főterén hogy üdvözölhessük az embert, illetve az embereit. Még a városvezető is megjelent a teljes családjával az oldalán. Igen, édesanyám is ott volt, ugyanúgy ahogy a férje, és a közös gyermekük. Még sosem láttam anyukámat, és akkor nem is tudtam hogy ő az anyukám. A férje egy elég előkelő embernek tűnt. Szemüveges volt, barna hajú, magas, izmos, jóképű, mégis a tekintete lenéző volt az előtte álló emberekre. Egy kisebb felvonulás után végül az itteni tengerészcsapat kapitánya előlépett, és meghajolt a papám előtt. Valamit motyogtak, nem igazán hallottam, kicsit messze voltam tőlük, ezért közelebb tolakodtam, mígnem az első sorban nem kötöttem ki. Mire odaértem már csak a beszélgetés második feléből hallottam dolgokat.
- Valóban, csak egy kardért jött el ilyen messzire? – Kérdezte az ősz hajú idő férfi, vagyis a papám.
- Igen. – válaszolt nyugodtan a férfi. A felvonuláson nem vettem szemügyre a külsejét, de a hangja kifejezetten melegséget árasztott. Hasonlóan előnyösen nézett ki, mint anyukám férje, mégis volt köztük valami különbség, amit anélkül is meg lehetett állapítani, hogy beszéltem volna velük. A tengerész kedves volt, míg a másik rideg. Fogalmam sem volt, miért alkottam ilyen előítéleteket, pedig nem szokásom, főleg, mióta megbizonyosodtam róla, hogy az emberek sosem mutatják meg nyilvánosan a valódi énjüket. – Rengeteget hallottam ezen város kovácsáról, és volt szerencsém megismerni egyik munkáját is. – Lehetséges hogy az apukámra gondol? Nem ismerek más kovácsot a városban, de nem tudtam hogy ilyen híres lenne az apukám… Illetve tudtam hogy remekül megy az üzlete, de hogy egy ilyen tengerész… Egyébként ki a fene ez az alak? Biztos befolyásos lehet, ha ekkora hűhót rendeztek csak a fogadtatására.
- Értem. Biztosíthatom, hogy egy tökéletes mesterművet fog kézhez kapni. – Fejezte be az öreg. Elég csalódott volt a hangja, nyilván nem számított rá hogy csak egy ilyen kis dologért jött ez az ember, hisz akkor valószínűleg nem rendezett volna ekkora felfordulást a köszöntésére. Hát igen. Az emberek egy része már el is indult hazafele. Ez ellen nincs mit tenni, én is indultam volna, mikor is észrevettem hogy milyen szemekkel néz rám, a város vezetőjének a lánya. Egyszerűen csak meredt rám, két szép zöld szemével, mintha szellemet látna. Egészen addig nézett rám, míg egy könnycsepp ki nem szökött a jobb szeméből. Ekkor ugyanis a férje megragadta a kezét, és arrébb húzva a nőt, valamit suttogott a fülébe, mire a fehér hajú nőszemély berohant a városházába, miközben könnyeket potyogtatott a földre. Hasonlóan a tömeghez én sem nagyon érettem a helyzetet, de nem is igazán érdekelt mi baja lehet annak a nőnek. Viszont miután becsukta a városháza ajtaját anyukám, a férje megfordult, és ezúttal ő mért fel a szemeivel. Egy pár másodpercnyi nézés után pedig elmosolyodott, majd követte feleségét a városházába. Az öreg vezető nem reagált erre semmit, kért egy lapot és egy tollat, a mellette lévő emberétől, majd valamit felírt a lapra.
- A kovács pontos címe. Biztos vagyok benne, hogy ő rá gondolt.
- Köszönöm. Nagyra értékelem. – fejezte be. Ekkorra már a tömeg egy jelentős része elvonult, és csak páran maradtak ott és figyelték a „tárgyalást”. Persze hamarosan hozzám hasonlóan ők is inkább hazamentek.
Apa ugyanolyan nyugodt volt, mint minden nap, úgy viselkedett mintha nem történt volna semmi. Holnapra viszont bebizonyosodott, hogy az az ember, valóban apukám felől érdeklődött. Két emberével jelent meg reggel az ajtónk előtt. Mivel hétvége volt, és elég korán keltem, illetve amiért apukám elfoglalt volt a konyhában, én nyitottam ajtót. Hamar felismertem az alakot, és félénk hanggal meg is szólaltam.
- Jó regget, uram. Segíthetek valamiben? – Kérdeztem tőle. Elég hülye kérdést tettem fel, igazából pontosan tudtam mibe tudnék neki „segíteni”, mármint, pontosan tudtam hogy egy bizonyos kardért jött az apámhoz.
- Üdv kisasszony. - mondta kedves hangon, de láttam rajta, hogy lát bennem valamit, legalábbis elég feltűnően mért végig a szemével. - Apukádat keresem. – Ekkor megjelent mögöttem apa, és mielőtt megszólalhattam volna, elragadta tőlem a szót.
- Djuka Ryuu kapitány… Egy nem várt vendég. – Szólal fel apa, elég ellenségeskedő hangon. Erre a férfi csak mosolyog egyet, és engedély nélkül belép az embereivel a házba. Valószínűleg számított rá hogy ellenkezés nélkül arrébb fogok állni, mert nem igazán figyelte hogy közvetlen előtte vagyok. Visszább léptem pár lépést, egészen addig, amíg apukám mellé nem érkeztem.
- Nem várt? – Kérdez vissza kicsit kacagva a férfi – Pedig nem is tudom hány levélben kértem fel, hogy készítse el nekem azt a katanát. – Úgy fest a város vezetője összetéveszti a katanát a karddal. Pedig eléggé leégethette magát azzal, hogy kardot mondott katana helyett… Mármint, eléggé szembetűnőek a különbségek a két fegyver között.
- Sajnálatos módon egy levél sem érkezett meg idáig.
- Pont erre a kis problémára gyanakodtam én is – Mondta Ryuu, még mindig mosolyogva. Úgy látszik elég biztos a dolgában – Tudja, épp ezért jöttem el személyesen. Reméltem hogy én nem fogok úgy elkallódni, mint azok a haszontalan levelek. – mondta, majd rám nézett egy pillanatra, és újra apámra. Apa elég idegesnek tűnt, látszott rajta, hogy nem tudja a kezében tartani az irányítást. – Ahh, milyen aranyos lánya van! Nagyon hasonlít magára… De mit ne mondjak, rengeteget örökölt az anyjától is. – Egy meglepő fordulat. Nem csak számomra volt meglepő, látszott apukámon is, hogy ezt nem várta. Pontosan tudta, hogy mi fog történni, ha megtudja anyukám férje, hogy létezem.
- Kérlek, menj a szobádba. – Mondta apa, amire én csak egy bólintással válaszoltam, nem tudtam mit mondani, kicsit meglepődtem. Talán logikus lenne, ha ezek után megkérdezném azt a férfit, hogy honnan ismeri anyukámat, de úgy döntöttem, hogy ez felesleges. Úgy véltem, hogy az anyaság fogalma nem merül ott ki, hogy megszül egy gyereket. Nem, amellett a gyermek mellett kellene lennie is, fognia a kezét, védeni, vigasztalni. Az aki csak megszül a gyereket és elhagyja, az nem is anya.
Délig nem mentem ki a szobából, nem akartam olyan dolgokat meghallani, amik végül elrontanák ezt a békés környezetet. Ugyanis tudtam, hogy sok mindenről nem tudok, de azt is tudtam, hogy talán nem kellene tudnom olyan dolgokról, amiktől apa próbál megvédeni. Délben kihívott ebédelni az étkezőbe. Ryuu is ott volt, úgy festett, velünk fog ebédelni. Néhány falat után, ismét előtört a férfiból a szótenger.
- Szóval akkor egy hónap. Egy hónap múlva szeretném kézhez kapni a katanát, cserébe megőrzöm a kis titkát. Illetve a megérdemelt fizetséget is megkapja. – Ekkor elővett egy zsákot, melynek tartalma kellemesen csörgött, majd letette az asztalra. – Egy kis előleg, így legalább azon a dolgon felül is lesz valami ami majd ösztönzi a munkában. – mondta majd végül felállt, és elindult a kijárat felé. – Sajnos el kell mennem, néhány dolgot még el kell intéznem. További jó étvágyat, és további szép napot. – A férfi arcáról még most sem fagyott le a mosoly. Ugyanakkor most láthattam, milyen is, ha egy ember leveszi az álarcát. Nem tudom miről tárgyalhattak apával, de néhány szó erejével úgy tűnt engedelmességre bírta. Miután becsukta maga mögött az ajtót, apa törte meg a csendet kettőnk között.
- Kérlek vedd le azt a zsákocskát az asztalról. Nem szeretem, ha a pénz az asztalon van, mikor eszünk. – Mondta majd egy nagyot merített a kanalával, az előtte lévő húslevesből, majd a kis kanalán lévő meleg leves eltűnt a szájában.
Mikor megfogtam azt a zsákot, és arrébb tettem, kicsit váratlanul ért, annak a súlya. Aranyérme lehet benne, nem pedig papírpénz, vagy más érmék. Kifejezetten nehéz.
A következő egy hónap lassan telt el. Apa minden nap, reggeltől estig dolgozott azon a fegyveren, engem pedig elküldött egy barátjához minden délután, hogy tanuljam meg nála, hogyan kell a katanával bánni. Azt mondta, most az egyszer felejtsem el a tanulást, mert sokkal nagyobb hasznát fogom venni ennek, mint annak a tudásnak, amit egy általános iskola nyújtani képes.
Valóban, néhány alkalom után megkedveltem a kardvívást. Sikerült három hét alatt eljutnom az alapszintre, és az utolsó héten rengeteget csiszoltunk a mozgásomon, és a gyorsaságomon. Viszont mikor eljött a nap, az átadás napja, valami olyan történt amire nem számított a város.
A katana már kész volt. Csak messziről láttam, de látható volt rajta a belefektetett munka, az odaadás. A fegyver tökéletesnek tűnt. A pengéje gyönyörű volt, és csillogott a fényben. Apukám vért izzadt az elkészítésében.
A megbeszélt időpontra meg is érkezett a férfi, Ryuu, most is a két emberével az oldalán. Ezúttal a kopogás után nem várta meg míg kinyitom az ajtót, egyből belépett a házba, és amint meglátta az elkészült fegyvert, már rohant is oda hogy közelebbről megnézze. De még mielőtt a kezébe foghatta volna, apám közbelépett.
- Itt a fegyver, most viszont kérem hagyjanak minket békén. – Szólt apám határozottan, mire a férfi csak felnevetett, majd mélyen a szemébe nézett apámnak.
- Tudja, néhányan fentről úgy gondolják, hogy az ön munkái remek szolgálatot tennének a tengerészetnek. – Apám összeszorította az ökleit. Látszott rajta hogy megint kicsúszik a kezéből az irányítás. Valamivel vissza akart vágni, de nem tudott mit mondani a másik férfi szavaira, ezért egy kis csend után újra Ryuu folytatta – Szeretném, ha hasonló játékszerekkel tudna játszani a flottám többi tagja is. Ez egy fair ajánlat, mindenki jól járna. – mondta, majd még egy az előzőnél is nagyobb zsákot nyújtott oda apámnak, aki kis habozás után végül elfogadta, majd az idegen arrébb lökve kicsit édesapámat, a kardhoz lépett, majd elvette azt az asztalról. A cuba és a szaja díszítettsége magas rangra utalhat, bizonyára kedvére való volt Ryuunak, hiszen a katana ezen két része erősen túldíszítettnek volt mondható. Jól megfigyelve látható volt milyen aprólékos munkával lett elkészítve a cuba, csodálatos fehér mintákkal, melyek mintha talán egy sárkányt szimbolizáltak volna. Nehezen megfigyelhető ugyan, de a pengét kicsit mintha néhány fokkal jobban meghajlították volna. Kíváncsi voltam miért jutott erre a döntésre az apám, hogy így készíti el. És azt is érdekesnek tartom, hogy látszólag semmi oka nincs rá hogy kiszolgálja ezt a férfit, mégis megteszi, ráadásul egy ilyen tökéletes munkával.
- Rendben. De csak egy feltétellel. – Szólt végül apám. – Azt szeretném, hogy a lányomból tengerészt képezzenek. – Mondta, mire nekem kihagyott a szívem. Miért? Ez azt jelentené, hogy el kellene hagynom a falut. El kellene hagynom apámat, a barátaimat, az otthonomat. Miért akarja ezt apa? Anya után ő is el akar hagyni? Talán teher vagyok a számára? De hisz ennek semmi jelét sem látom… Nem, nem gondolhatok ilyesmikre, bíznom kell apa döntésében. Bíznom kell apában. *
- Ezt megoldhatjuk. – Mondta a férfi befejezésképpen – De akkor sietnie kell a pakolással, mert néhány óra múlva indulunk. Már így is túl sokat időztünk ezen a helyen. – Valóban az elmúlt egy hónapban végig ezen a szigeten állomásoztak. Érdekes hogy nem volt jobb dolguk, de most nincs időm ezen gondolkozni. A férfi elmondta, nemsokára indulunk. Amint befejezte a mondatot, indultam a szobámba összepakolni. Felesleges lenne vitázni arról hogy apám jól döntött-e. Nyilván csak szebb jövőt akar nekem a tengerészetnél… Gondolom.
Egy óra alatt összepakoltam mindent, és még apámat is megvigasztaltam hogy biztosan jól döntött. Szegény, nem sokkal azután hogy elment a másik férfi, sírva fakadt, és amíg én pakoltam ő csak az étkezőben szomorkodott. Elmondták neki hogy hova kell mennem és mikor, és miután könnyes búcsút vettünk elindultunk együtt, a kikötőbe.
Ott elég nagy volt a sürgés-forgás. Ládákat pakoltak be, melyekben élelmiszer muníció, esetleg fegyverek lehettek. Néhány fura mély hangú alak rendezte a berakodást, akik képesek voltak túlkiabálni mindenkit. Érkezésünk után szinte rögtön megjelent a kapitány is, oldalán újdonsült katanájával. Ezúttal sokkal kapitányhoz méltóbban öltözött, alig ismertem meg. Megannyi kitüntetés tarkította fehér tengerész ruháját. Az a katana valóban nagyon jól illett hozzá. Apa búcsúzásképp megölelt, adott egy halom búcsú puszit, majd végül elengedte a kezem, és felmentem a hajóra, a kapitánnyal együtt. A következő néhány év egyhangúan telt el a tengerészetnél.
Én voltam rangban legalul a hajón. Az én feladatom volt a takarítás, és mást nem is engedtek hogy csináljak. Az első két év valóban csak ezzel telt el. Minden nap a fedélzetet súroltam, majd lent a konyhában mosogattam, kimostam a legénység szennyes ruháját. Vagyis cselédlányt játszottam a kapitány kérésére. Nem mertem soha reklamálni. Hogy valójában nem ezért vagyok itt. Tűrtem. Egyszerűen csak tűrtem. Mígnem maga Djuka Ryuu kapitány hívatott magához. és kérdezte meg tőlem, hogy nem-e untam meg már ezt a monoton munkát… Ez után végre egy olyan időszak következett aminek értelme is volt. Megálltunk egy szigetnél, ugyanis egy parancs szerint kalózok jártak arrafele, és a szigeten lévőknek kellett egy kis segítség. Persze miután megérkeztünk, egy kalóz sem támadta meg a szigetet, így mondhatni nyugodtan éldegéltünk. A mosási munkáim megmaradtak, viszont kora reggel, és késő este a kapitány saját maga tanított tovább a kardforgatásban. Sosem vette elő az apámtól kapott kardot, igazából, amióta a hajóján vagyok, egyszer sem láttam hogy előhúzta volna a tokból. Minden nap így tehát 3 órát gyakoroltunk, másfelet reggel, és másfelet este. Az első hét után rendesen kifáradtam, alig aludtam, mégis úgy véltem, ezt kell csinálnom ha nem akarok leragadni a mosórongy mellett.
A következő egy évben mondhatni csak alapoztunk. Tényleges küzdelemre nem került sor, csak fizikai edzés, és közelharci mozdulatok. Csak a következő években tértünk rá a tényleges kardforgatásra. Eközben szigetről szigetre vezényeltek minket, de sehol sem akadt olyan kalóz aki szembeszegült volna velünk. Elég nyugisnak tűnik a tengerészlét.
Miután viszont a küzdelemre került a sor, hamar kiderült, mennyire gyenge vagyok a kapitányhoz képest. Sokáig még a tempót sem tudtam vele tartani, de miután fel is tudtam venni a sebességét hosszú gyakorlások után, még úgy sem tudtam támadáshoz jutni. Az egész abból állt hogy ő támad, én pedig védekezek. Így nem sok esélyem volt nyerni. A hosszú idő alatt, amit a kapitánnyal együtt töltöttem, rengeteget beszéltünk. Megosztotta velem a világnézetét, elmondta nekem, hogy hogyan képes mindig nevetni minden dolgon. Azt mondta, hogy imádja kielemezni mások reakcióit mikor idegesek, kutatás céljából, illetve szórakozás céljából is. Számára más ember sértő szava nem jelent semmit. Hisz mondhat akármit, nem ismeri senki a valódi énjét, fogalmuk sincs milyen élete volt, így minden amit sértésnek szánnak, alaptalan, puszta találgatások, és pont emiatt egyáltalán nem tudja komolyan venni azokat akik a személyiségét, vagy a múltját kritizálják, ne adj isten a viselkedését. Érdekes volt számomra, mert ahogy telt az idő, egyre jobban megértettem miről beszél. Ahogy elnéztem az embereket a városokban, láttam mennyire tudatlanok is valójában. Csak élik az életüket, fogalmuk sincs mi zajlik körülöttük. Ha valami nagy embert lefokoznak a tengerészetnél, és eljut a hír egy városba, rögtön elhiszik hogy azért lett lefokozva, mert elrontott valamit, és egyből szemétté minősítik. Pedig ez az ember azért lett lefokozva, mert megtagadott egy parancsot, ami hatalmas veszteségeket okozhatott volna a flottájának. Igen, az embereket nem érdeklik mi történt valójában. Elhiszik amit elsőre mond nekik valaki.
Egyre többet tudtam nevetni. Nevettem ezeken az embereken, hogy ők azt hiszik hogy azzal, ha leszólnak valakit, nekik van igazuk. Kinevettem az egész világot, mert rájöttem hogy a társadalmat melyben élünk, hazugságok tartják össze. Boldognak éreztem magam kicsit, hogy nem vagyok olyan tudatlan mint mások, de rettegtem a gondolattól, hogy ők is ugyanúgy éreznek mint én, azt hiszik hogy a körülöttük lévők a tudatlanok, és féltem, hogy én sem látom meg a valós dolgokat. Eldöntöttem magamban, hogy egy olyan társadalomban, mely hazugságokra épült, én mindig igazat fogok mondani.
16 éves voltam, mikor végül egy azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk vissza a szülővárosomhoz, mert kalóztámadás áldozata lett. Más emberek talán azt látták bennem hogy aggódok a városért, az otthonomért, apámért, de nem így volt. Legalábbis nem teljesen. Látni akartam apát, ez igaz, de a valódi célom az volt, hogy megöljek valakit. Egy kalózt. A hajón sokan öltek már embert, viszont senki sem mesélt róla milyen. A kapitány azt mondta, addig amíg nem ölsz embert, te magad sem vagy teljes értékű. Ráadásul tudtam hogy a kalózok a társadalom szemetei. Ha egy jobb világban akarunk élni, a szemetet ki kell dobni, el kell törölni. Úgy éreztem egy normális igazságérzet munkálkodik bennem, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk. Amit akkor nem tudtam, hogy valójában a kalózokat az anyám férje bérelte fel, hogy öljenek meg valakit, nevezetesen az apámat. Fény derült a létezésemre, és arra is, hogy anya még mindig szereti apát. A vezető jóváhagyására a kalózokat beengedték a városba mindenféle ellenállás nélkül, viszont végül átvertek mindenkit, és ahelyett hogy egy embert ölnek meg, úgy döntöttek az egész várost kifosztják. Mivel már a város belsejében voltak, és már elkezdték a támadást, csak későn tudták értesíteni a tengerészetet, így jóformán az egész várost túszul ejtették mire odaértünk. Már számítottak ránk, a követelésük pénz volt, és egérutat követeltek. A kapitánytól engedélyt kaptam az oda út során, hogy harcolhassak, de mikor rájöttek hogy már rég elfoglalták a várost, visszavonták az engedélyt. Nem csak tőlem, mindenkitől. A kapitány félrevonult, és egyedül tanácskozott a kalózokkal egy Den Den Mushin. Egy óra múlva végül kijött a hajón lévő szobájából, és egy olyan parancsot adott ki amit még soha nem hallottam. Az ágyúkból kivették a sima ágyúgolyókat, és valami mást tettek a helyükre.
- A főtérre célozzatok – Adta ki a parancsot a kapitány. A legénység szó nélkül hajtotta végre a parancsot, csak én voltam az aki nem értette mi folyik itt. Megkérdeztem a kapitányt, mire csak azt válaszolta hogy vonuljak félre. Természetesen ezúttal nem hagytam magam, tudni akartam mire adott parancsot. Láttam rajta hogy nem készül más támadásra azokon az ágyú golyókon kívül , mert még az apámtól kapott fegyvere sem volt nála. Vitába keveredtem a fedélzet kellős közepén vele, ami végül majdnem odáig fajult hogy a legénységnek kardot kelljen rántania ellenem. Ekkor már sejtettem mi van azokban a golyókban. Végül úgy döntöttem hallgatok a kapitányra, és visszavonultam a szobájába. Azt mondta ez nem nekem való, még kicsi vagyok ehhez. Rettenetesen lekezelőnek tartottam ezt a mondatát, és sértőnek. Sértőnek? Hmm. Én nem vagyok olyan mint ő. Rajtam fognak az ilyen sértések, nem peregnek le rólam úgy, mint rajta. És én nem tudom tétlenül nézni, hogy méreggel bombázzák le a városomat. Mert igen, méreg volt azokban a golyókban. Többször voltam a hajó raktárában, és rábukkantam ezekre a golyókra. A doboz, amiben voltak egy különös jellel volt ellátva. Pontosan olyan jellel, amivel a mérgező anyagokat el szokták látni. De hogy gondolják ezt? És mi lesz akkor, ha a méregből nem csak a kalózok, hanem a civilek is kapnak? Ha lesznek civil halálos áldozatok? A tengerészetnek kellene megvédenie őket! Ez… Egyszerűen… Ezt nem szabad!
Úgy döntöttem elhagyom a hajót, és elmegyek a szigetre, megkeresni apát, és elhozni onnan. Még nem lőttek azokkal az ágyúgolyókkal, úgy fest, jelentős előkészületekkel jár, ha el akarnak sütni egy ilyen fegyvert. Viszont, még mielőtt elhagyom a hajót…
A kapitány szobája üres volt, senki sem volt bent. A szokásosan nézett ki, ugyanolyan kupi volt az íróasztalán, mint mindig. Viszont nem rendet rakni jöttem. Elveszem tőle azt, amit még az apámtól kapott. Nem volt nála még az előbb, biztosan itt kell lennie.
Rövid kutatás után meglátom a vitrinbe. Amióta megkapta, egyszer sem kellett használni, még csak a tokból sem vette ki. Még sosem tartottam a kezemben azt a katanát. Könnyebb volt mint aminek elképzeltem. Mint mindig, most is meggyönyörködtet a látványa, a rajta lévő díszmintázat. Viszont most, hogy megvan… Végre mehetek.
Óvatosan leereszkedek a vízbe, a karddal a kezemben, és megpróbálok úgy kiúszni a partra, hogy nem vesznek észre. Maga a hajó elég közel horgonyzott le a sziget mellett, nem kell sokat úsznom. Miután kiértem, és megbizonyosodtam róla hogy senki sem vett észre, futva elindulok a házunkhoz. Körülbelül 10 perc alatt érek oda, de senki sincs otthon, sőt. Sem kalózzal, sem pedig más emberrel nem találkoztam az utcákon. Teljesen kihalt a város. Ekkor jut eszembe hogy a főtérre állította az ágyúkat. Újabb sprintbe kezdek, ezúttal a főtérre veszem az irányt. Nem sok minden változott itt azóta amióta elmentem. Már messziről meglátom a tömeget, akik a főtéren várakoznak letérdelve. Körülöttük a kalózok őrködnek, egy gyűrűbe zárva a sok tehetetlen embert. Nem tudtam közelebb férkőzni, nem tudok segíteni. Túl sokan vannak, egyedül nem tehetek ellene semmit. Síri csendben vár mindenki a téren. A kalózok kapitánya türelmetlenül járkál fel alá, majd egy kis idő múlva felkiált, vélhetően az elsőtisztjének.
- Hol vannak már? Azt mondták délre a főtérre fogják hozni a pénzt! Azt hiszik hogy olyan helyzetben vannak, hogy megengedhetik maguknak a kését?! – Kiabál az öreg szakállas félelmetes hangon. Ekkor azonban lövések hangja hallatszódik a távolból. Az ágyúk. Néhány másodperc múlva becsapódnak a tömeg közepébe, hatalmas zöld füstfelhőt keltve. A robbanások középpontjában lévő emberek teste széjjelszakad, megperzselődik, vérük a robbanás keltette hő miatt abban a pillanatban elpárolog. A távolabbra esők a zöld halál áldozatai lesznek. Először csak köhögnek, majd testük egyre fehérebb lesz, lehányják egymást, majd összeesnek, és a saját hányadékukba fulladnak bele a földön. Maga a mérges gáz, a kalózokat is ellepi, sőt, olyan nagy hatókörben hatékony, hogy majdnem hozzám is elér, pedig én a főtér bejáratától 50 méterről figyeltem az eseményeket. Sajnos mindent láttam. A látványtól nekem is hányingerem lesz, nem is tudom magamban tartani végül a reggelit. Legyengültnek érzem magam, a látvány sokkolt. Hogy teheti ezt a tengerészet? Ezt a fegyvert még nem is láttam.. Talán valami új kísérlet? És ezzel akarják tesztelni? Ez szörnyű…
Persze ez nem csak tesztnek volt hatásos, de mivel minden szemtanú meghalt, újfent senki sem tud erről a fegyverről, csak a hajó legénysége, a kapitány, a felettesei, és én.
Jómagam az ájulás küszöbén állok, az egyetlen dolog, mely még tartja bennem a lelket, hogy ösztönösen tudom hogy menekülnöm kell. Elbotorkálok valahogy a sziget átellenes pontjára, hogy messzire kerüljek a tengerészhajótól. Rengeteget voltam arrafele, ott van egy kis csónakázó, sokat játszottunk ott a régi barátaimmal… Talán még most is van ott egy csónak…
bár nincs nálam sem élelem, sem víz, csak az apám kovácsolta fehér kard, mégsem kereshetek most élelmet. Biztosan észrevették már hogy megszöktem, nem maradhatok ezen a szigeten tovább. Szerencsémre van ott pár csónak, így egyet elfoglalok, és a lapáttal minél távolabb próbálok evezni a szigettől. Egészen addig evezek, amíg el nem tűnik a sziget a horizonton. Viszont a hosszú evezés, és a hányás következtében annyira legyengül a szervezetem, hogy nem tudok tovább ébren maradni. Amint biztonságban érzem magam, egyszerűen elterülök a csónak belsejében, és elalszok.
Egy másik szigeten térek magamhoz. Hatalmas szerencsém volt hogy egyáltalán még élek, de még mindig harmatgyengének érzem magam. A sziget, melyen vagyok sokkal nagyobb és népesebb. Fogalmam sincs hol vagyok, nincs pénzem, nincs semmim, csak az apám kardja… Ha eladnám biztos sok pénzt kapnék érte, tekintve hogy milyen szép munka. Nem, ezt nem tehetem, ez az egy dolog, ami megmaradt nekem apámtól.
Egy hosszú év vette kezdetét. Volt, mikor éheztem, mikor szomjaztam, volt mikor dúskáltam a pénzben, meg olyan is, mikor koldust játszva kellett megkeresnek a kenyérre a pénzt. Szerencsére Ryuu kapitány nem jelentett le, nem rendelt el körözést, holott meg lett volna rá az oka, sőt, szerintem ez lenne a jogszerű eljárás, de pontosan tudom hogy vissza szeretné kapni a katanáját, és ha belemenne egy vérdíjba... Lehet aki elkap úgy dönt ez a szép fegyver jobban illene hozzá. Legalábbis nem tudtam másra gondolni. Szóval az egyetlen dolog, amit tehettem ezzel a karddal, hogy fejvadásznak állok, vagyis inkább megpróbálok körözött személyek megölésével pénzhez jutni. A szigeten, és a sziget közeli területeken próbáltam érvényesülni, de bár megvolt a tehetségem és a képességem hogy a kishalakat le tudjam győzni a kard forgatói tudományommal, megkeresni és megtalálni alig tudtam őket. Viszont a hosszú munkám gyümölcseképp, megtettem az első lépést hogy teljes legyek. Megöltem egy embert. Viszont nem olyan volt mint vártam. Persze mikor a pengét a húsba mártottam, mikor kiszökött a vér a bőre alól, rettenetes, mégis gyönyörű élmény volt, nem éreztem magam se többnek tőle, sem pedig kevesebbnek, Ugyanaz maradtam.
Ennek az egy évnek a végén végül eldöntöttem hogy egyedül nem fog menni. Csatlakoznom kell valakihez, vagy valakikhez. Összespóroltam egy kis pénzt, és egy kereskedőhajóval elvitettem magam Loguetown-ba, remélve, hogy lesz ott valaki aki szívesen látna a csapatába… Viszont most már tudom, hogy sem a kalózokban, sem pedig a tengerészetben nem szabad megbíznom. Mindannyian... Szörnyek...
*: Az apukám azért küldött el a tengerészethez, mert sejtette hogy az anyukám férje kezd rájönni hogy milyen kapcsolatban vagyok a feleségével, és emiatt akart úgy megvédeni hogy egy biztonságosabb helyre küld.


A hozzászólást Fujiwara Hatsumi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 08, 2015 5:35 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Kuzan

avatar

Hozzászólások száma : 77

TémanyitásTárgy: Re: Fujiwara Hatsumi   Szomb. Aug. 08, 2015 5:30 pm

Kedves Hatsumi!

 Még egy fejvadász. A végén még bezöldül a fórum. Smile Az előtörténeted jó volt, és helyesírási hibáktól mentes. Egy két helyen színezési problémát találtam, de ezeket jeleztem, és örülök, hogy az egészben ez volt az egyetlen nagyobb gondom. Illetve volt egy kis tisztázatlanság. De ezeket a chaten megbeszéltünk, és javítottad. Szóval nagy örömmel közlöm veled a jó hírt, hogy ezennel az előtörténetedet ELFOGADOM!

Kaszt: Fejvadász
TP: 2000
Szint: 4
Pénz: 50 000 ß
Vérdíj: 0 ß

Erő: 90
Intelligencia: 110
Befolyás: 35

Miután elkészítetted az adatlapod itt, már játszhatsz is!

Ne feledd, különleges nyitó-akciónk keretében van 1(havi)+1(bónusz) pörgetésed a szerencsekereken

Jó játékot, és kellemes időtöltést!
Vissza az elejére Go down
 
Fujiwara Hatsumi
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Szophie Iryana vs. Fujiwara Kazuma
» Kusumi Ayani vs Fujiwara Kazuma

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Előtörténetek-
Ugrás: